Szereplők

(Naruto, saját montázs)

A történetírás egyik sarkalatos pontja a szereplőválogatás, akárcsak egy casting meghallgatásra kell hívnunk képzeletünk összes élőlényét. Mikor eljutottunk addig az állapotig, hogy fejünkben már a cselekmény főbb vázlata megszilárdult (mert tételezzük fel most, hogy ihletünk forrása a cselekményt és nem egy szereplőt formázott meg elsődlegesen) akkor feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ki/kik fognak végig bandukolni oldalaink tömkelegén. Ez egy roppant fontos dolog, hiszen ezek a karakterek fognak téged képviselni egész művödön keresztül. Ha összecsapod a külsejüket és kiforratlan tulajdonságokkal ruházod fel őket, akkor az olvasók egy részt nem lesznek képben, más részt elbarangolnak más könyvek irányába, mint a birkanyáj. Tehát minden firkász ragadja meg a kalapácsot és építsen biztos kerítést olvasó nyájának a szereplőiből! Ezek közül is a legmérvadóbb a főszereplő kidolgozottsága, mivel ő fogja kézen a közönséget és vezeti be életébe. Persze vannak olyan történetek, melyekben nem lehet elkülöníteni egy személyt, hanem inkább egy csoportot. Ezeknél az alkotásoknál kifejezetten figyelni kell a banda összes tagjára. A mellékszereplők sem elhanyagolhatóak, mert ők is a regény/novella részei, akik jelenlétükkel színesítik a szöveget. Például az én személyes kedvenceim mindig valamely mellékszereplő, amely végig jelen van, de inkább csak a háttérben figyel és hagyja kibontakozni a főhőst. Igen, igen beszélek itt a karik fontosságáról, azonban arra még nem tértem ki, hogy miként is kell őket élethűvé varázsolni, olyanná amellyel egy iskolás regény olvasója szívesen találkozna a menzán, vagy a horror kedvelő is borzongva gondol vissza rá. Sok helyen nézelődtem annak idején ebben a témában, de meg kell vallanom a sok gyönyörű bejegyzések között volt olyan, amely túl felületes volt és akadt olyan is, amely az információhoz vágyót mélységesen untatta és ha nem jutott már el a kihalás széléig az ezen tárgyról való elmélkedés végére vagy csak merő egyszerűséggel átugrotta azt a részt, akkor elérkezhetett a hőn áhított ’vázlat kérdésekig’. Szerintem mindenki számára ismerősek a sablon szövegek: Gondolkozz el a kérdéseken és válaszolj rájuk! És ezek után egy rakat bonyolult végeláthatatlan kifejtős(!) kérdés következik, melyet már a 3. embered után mellőzöl. Legalább a szándék megvolt… Viszont arról senki sem beszél, hogy miként ismerjük meg a cselekményünket eljátszó színészünket. Hogyan juthatunk el addig, hogy a kérdésekre tudjunk válaszolni? Elárulom, aki még az elején egy teljesen friss szereplőt szeretne kreálni ezekkel a kérdésekkel sehogy, vagy csak nagyon lassan. Bár kitudja, sok félék vagyunk, sok módszert használunk, valakinek így könnyebb. De most megmutatom én hogyan szoktam ezt csinálni. Először is végig gondolom a cselekményemet és megnézem hány szereplő szükséges hozzá. Én általában az egy főszereplős történetek híve vagyok. Így mindig vele kezdek. Megnézem, hogy milyen jellem illene legjobban a történethez és egy lapra leírok néhány általános jelzőt róla. Nem kell aprólékosnak lenni, csak a legszembetűnőbbeket. Ezeket lehet később csiszolni. Pl.: bátor, markáns arc, dühös, nagy ököl. Aztán ezeket kifejtheted, hogy milyen helyzetekben viselkedik hősiesként és melyekbe fúj elsőként visszavonulót. Mikor lesz mérges, milyen lesz az ábrázata, amikor dühös és ilyenek. Általában a szereplőimhez egy színt is társítok. Mikor a Hó angyalból Eriket terveztem, akkor a karamell szín jutott eszembe, mert napsütötte délután volt, ahhoz képest, hogy ősszel gondolkoztam ezen. Ellenben Riley-hoz a sötétkéket párosítottam. Így mikor az adott szereplőre gondoltam megjelent előttem a szín és a hozzá tartozó összes tulajdonsága. Ha már rendelkezünk megfelelő számú főhőssel, akkor elgondolkodhatunk a tipikus mellékszereplőkön. Milyen segítő társakra, környezetében elhelyezkedőkre, ellenségekre van szüksége? Ha mindegyik vagy legalábbis a legtöbb karakter legalább a korábban a főszereplőnél említett szintig kialakult, akkor nyugodtan neki állhatunk a kérdéseknek vagy vázlatoknak. Az én vázlatomat a következő bejegyzésben láthatjátok majd. Ha sikeresen kitöltöttük a szereplőink vázlatát, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy kiforrott, megfelelően aprólékos karaktereket alkottunk. Azonban, ha csak ennyi lenne a titka a jó szereplőírásnak, akkor rengeteg lenne belőlük. Mivel ez csak a szereplő megalkotása volt. Azonban látnunk kell hogyan is dolgoznak hőseink élesben, a lapokon, amit csak a mű megírása után vagy jobb esetben felénél állapíthatunk meg. Mire is figyeljünk oda, ha azt akarjuk, hogy vázlat emberkénk a szövegben is ugyan olyan maradjon? Nyilván itt nem a külső leírásokkal lesz probléma, hanem a belső tulajdonságok kivetítésével és a reakcióval. Emlékeztek, amikor az elején írtam, hogy elsőnek kigondoltam milyen karakterekre van szükségünk a cselekményhez? Ez pontosan azért történt, hogy főbb cselekvéseik harmonikusak legyenek a lelkivilágukkal. Példa: Ha a főhősünk egy csendes, visszahúzódó netán még allergiás egyén. Akkor ne várjuk tőle, hogy egyik napról a másikra önszántából elvállal egy dzsungeli expedíciót. Persze bele is kényszeríthetik ebbe az útba, azonban az esőerdőben már nem változhat át mindent megoldó túlélővé. Mert akkor a karakter nem lesz élethű. Tehát mindig figyeljünk oda az összhangra! Lelkivilágát, gondolatait mindig igyekezzünk párbeszédei során meglebegtetni. Akár írhat naplót is, azonban annak írásstílusa és módja, rendszeressége tükrözze a jellemét. Ha van egy figyelmetlen, kapkodó emberünk, akkor nem írattathatunk vele fél oldalnál hosszabb hibátlan szöveget pázmányi körmondatokkal.

Ezeken túl nem csak ilyen mesterséges körülmények között születhetnek meg fikció kalauzaink, hanem váratlanul egyenesen a való életből. Mivel társas lények vagyunk, így rengeteg más emberrel vesszük körbe magunkat, melyektől akaratlanul is ellesünk dolgokat, legyenek azok apró szokások, szólások, szavak, nonverbális közlésformák egy adott szituációban. Esetleg látunk egy számunkra érdekes embert, akiből kiindulva egy teljesen új lény jön létre. Bárhogy is alakul a történeteknek szüksége van határozott körvonalakkal rendelkező szereplőkre, amelyeknek személyisége vagy csak külseje a könyvhöz láncolja az olvasót.