A hang

Ezt az írásomat egy érdekes youtube-os tevékenység (mert nem tudom minek nevezhetném ezt) ihlette. Elég nagy port kavart netes berkeken belül és számos ember nyomozni kezdett, de a végén az egyikük célt ért. A fura sípoló négyzetekből és téglalapokból álló több, mint 70 ezres videóláncolattal a google teszteli a youtube konvertálórendszerét. Szóval semmi földöntúli dolog, pedig annak is elmehetne. A fura hangokból választottam egy kb fél órásat, amit akár a novella olvasása közben is hallgathattok. Én is így írtam meg. Vigyázat magas, irritáló hangokat is tartalmaz. Hosszú ideig való hallgatása agyzsibbadást, fejfájást, álmosságot és ekg-val meg lehetne nézni, de talán más agyhullámokat is eredményez. Link: webdriver torso

Majdnem lefordultam a gurulós székemről, amikor meghallottam ezt a sípolást. Eleinte egy apró pityegés volt, amely nem zökkentet ki a játékból. A megszokott ritmusban nyomkodtam a billentyűket a kedvenc keresős játékomnál. Azonban úgy öt perc elteltével lejárt a zene, amit elindítottam és meghallottam ezt. A sötét szobámban csak a képernyő világított enyhe kékes fénnyel. A cuccaim szét dobálva hevertek az ágyamon, az íróasztalomon és a földön. Egy vékony sáv vezetett ki az ajtó felé, amely résnyire volt nyitva. A furcsa hang forrása a sötét nappali felől érkezett. Tudtam, hogy a házban másnak nem kellett volna tartózkodnia. A géphez hasonlatos sípolás nem olyan volt, mint egy csengő vagy jelző hang, amely nálunk vagy a szomszédnál volt bekötve. Sőt az éjszaka közepén sem szoktak ilyen zajjal fagyit vagy valami egyéb fagyasztott ételt árulni. A hajamba túrva kilöktem magam alól a széket és a telefonomat felmarkolva elindultam felkeresni a valami forrását. Éreztem, ahogy a tenyerem elkezdett izzadni, mikor kiléptem az ajtómon, de az ajkamba harapva megszorítottam a telefonomat. A sötétben kémlelve semmi furcsát nem vettem észre. Ezért gyorsan kikerestem a lámpa alkalmazásomat, amivel fénnyel árasztottam el a nappalit. A barna kanapé, a tölgy dohányzó asztal, a könyvespolc és a zöld szőnyeg is a megszokott helyen volt. Az éles sípolás nem innen érkezett. A nappalin nesztelenül átsétálva a konyha felé vettem az irányt. Már lábujjaim éppen a csempével érintkeztek volna, mikor mögöttem a vezetékes telefon jellegzetes berregése megütötte a fülemet. Aprót ugrottam ijedtemben és még a szőr is felállt a karomon, de azonnal a kagylóért nyúltam, amely szerencsére a szomszédos komódon várt. – Halló! – szóltam bele kissé rekedtes hangon, mert nyelni is elfelejtettem az utóbbi öt percben. A vonal túlsó végéről ugyan az a magas folyton ismétlődő dallam szólt, mint a konyhából. Szemöldökömet összevonva a másodperc tört része alatt perdültem körbe és futtattam végig a tekintetemet a helységen. Azonban még mindig semmi nem történt körülöttem. A kagylóba ismét bele hallgattam és még mindig az a baljóslatú dal szólt. Remegő kezekkel visszaraktam a telefont a helyére. Éreztem, hogy az ujjbegyeim jégcsap hőmérsékletűek lettek és a telefon már csúszott a kezemben. Az izzadtság a homlokomon is megjelent. Haboztam a konyhába tovább menni, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy fel kéne hívnom valakit. Aztán a fülemet lapogattam. Talán túl sokat játszottam és csak beképzelem ezt. De a hang továbbra is szólt rendületlenül. Üres kezemmel megpaskoltam az arcomat, amely minden bizonnyal sápadt lehetett már és határozottnak tűnő mozdulattal besétáltam a konyhába. Azonnal felkapcsoltam a villanyt, amelytől hunyorognom kellett egy kissé, de nem mertem megengedni magamnak, hogy teljesen becsukjam a szemeimet. A konyha üres volt. Az edények eddigi helyükön sorakoztak. A poharak a polcon elmosva álltak. Az asztalon az ott hagyott kenyér befóliázva hevert. A hűtő alig halhatóan zümmögött a ráaggatott hűtőmágnesekkel együtt. Nincs itt semmi. Mégis mit vártam? Tettem fel a kérdést magamban. És éreztem, hogy a növekvő félelmem alábbhagyott. Aztán a felismerés villámcsapásként járt át. A szólam nem a konyhából, hanem a teraszról érkezett, a teljes sötétségből. Egyik porcikám se kívánkozott ki, de ez a hang elviselhetetlenül hátborzongatóan szólt. Egyszerűen bele mászott az ember elméjébe és fogva tartotta azt. Behálózta az épp gondolatait és egymáshoz szőtte az elképzelhetetlen torz variációk sokaságát. Új képzeteket teremtett és mintha információt akart volna közölni. A hajamba túrtam ismét most már teljes idegességemben. Közben egyik lábamról a másikra toporogtam.  Lássuk, mi lehet ez? Biztos van rá racionális magyarázat. Manapság már annyi minden adhat ki ilyen hangot, küldhet hiba üzenetet… Latolgattam magamban a lehetőségeket, mire a szobámból felcsendült teljesen ugyan az a szólam. Riadtan rohantam a második helyszínre, ahol a gépem váltott teljesen fehérré és játszotta ezt a valamit. Fogcsikorgatva próbáltam leállítani különféle módón. Kilépni a programból, vagy egyszerűen csak kikapcsolni az egész laptopot. Nem reagált semmire. Eléggé dühös lettem, most már tudtam, hogy mi ez. Egy hacker támadás ellenem. Végül eltávolítottam az aksiját és a galád elhallgatott. Ugyan mégis ki akarhatna ártani és szabotálni bármiben is? Nem végeztem titkos munkát egyik nagyobb vállalatnak sem. Programozó sem voltam és igazából nem volt több közöm a 21. század elektronikai eszközeihez, mint bárki másnak. Ebben a pillanatban a nappali tévéje bekapcsolt és fehéren világítva elkezdte leadni a teraszról még mindig érkező zeneszót. A telefonomat ösztönösen megmarkolva a nappaliba trappoltam, ahol egyenesen kirántottam a kábelből a tévét, amely elcsendesedet, de máris felcsendült a zenelejátszó. Mi történik itt? Suhant át az agyamon miközben áramtalanítottam azt is. Már szuszogva siettem a konyhába, ahol a mikró és a hűtő valamilyen érhetetlen okból kifolyólag képessé volt a szám előadására. A fülsiketítő lárma megfájdította a fejemet. Sorban huzigáltam ki a dugvillákat a csatlakozóból. Immár csak az eredeti helyen szólt, a teraszról. Összevont szemöldökkel gyűrtem fel a pulcsim ujját. Már nem féltem, hanem mérges voltam. Ez a valami teljesen elrontotta a békés gép előtt gubbasztó estémet. Felrántottam a teraszajtót és öles léptekkel kitrappoltam a hidegbe. Telefonomat még mindig zseblámpaként használva ellenőriztem végig a környéket. A kerti bútorok árnya mögött a kert növényei hajladoztak az esti gyenge szélben megtévesztően. A sípolások az udvar felől érkeztek. Ismét elbizonytalanodtam, de folytattam az utamat. Elhagytam a teraszt és ezzel a házból kiszűrődő fény hatósugarától is eltávolodtam. Az utca lámpája pedig túl messzi volt, hogy bármit is segíthessen. Már kényszeredetten birizgáltam a hajamat, ahogy haladtam mezítláb a fűben, mert papucsot is elfelejtettem húzni. A hideg, nyirkos talajon lépdelve a nyári konyha kőfala felé terelt a hang. Lélegzet visszafojtva, remegve szuszogtam, de már késő lett volna elfutni, pedig nagyon szerettem volna elmenekülni a földöntúli ritmusos szám elől. Kitágult szemekkel kerültem meg egy fát, mire telefonom abba hagyta a világítást és fehérre váltott pont akkor, amikor a zaj forrásához értem volna. A készülékem ellenem fordulva adta ki magából a rémisztő hangot. Kis kijelzője még árasztott annyi fényt, hogy egy alakot lássak meg lazán a falnak dőlve. Első ránézésre egy barna hajú, magas férfinek tűnt, aki a kezében egy zenedobozt tartott, amiből a rejtélyes sípolás szólt. – Elnézést, de ez magán terület… - kezdtem bele, de mikor felemelte a fejét a homályból a vér is meghűlt bennem. Arca olyan volt, mintha fából készült volna. Szemgolyói tejesen külön álltak és szája szélesre tárva volt kifaragva. Hozzá társultak éles fogak. A test megmozdult. Lassan akadozva, robotszerűen lépdelt. Karjai úgy voltak összeillesztve, mint egy barbie baba másolatnak. Szaggatott mozdulataival maga mellé ejtette a dobozkát, mely oldalára borulva továbbra is űzte szörnyű játékát. Elképedve hördültem fel és hátráltam, mikor megpillantottam vízszintesen, fűrészként elmozduló fogsorát és felém kinyújtott kezét. Néztem azokat a lelketlen műszemeket, amelyek rendületlenül felém közeledtek. S a megigéző dallam csak szólt és messze szállt az éjszakában.

A Remény ragyogása

A Remény ragyogása

Vannak percek, mikor a világ kapuja kinyílik előttünk és átléphetünk a csodába. Azonban, ha sokat bámészkodunk, akkor az ajtó szép lassan bezárul. Faerezete utolsó nyögésként suhant át az éterben, s süket fülekre talált. Legalábbis ez lett volna a megszokott, hiszen annyi ember él a földön és egyik sem érti meg az utolsó hangokat. Azonban ez nem egy mese, ahol jön egy hős és lelkierejével mítoszokba illő kalandokon keresztül menti meg az emberiséget, hanem egy átlagos történet, mely akár lehet a valóság is. Ezt mindenki döntse el maga, hiszen én nem vagyok megmondója létezőnek és valótlannak. Annyi bizonyos, hogy a kapu bezárult, s a faajtó összedőlt. Hangos robajjal estek egymásra a tartópillérek, miközben csilingelve gurultak szét a csavarok, mint egyfajta könnyzápor. Az ódon kilincs mély, tompa puffanással ágyazódott bele a földbe. Az utolsó hang, ami kiszűrődött az a por atomjainak már-már néma szállása a levegőben. Az élet összeomlott, csak ezt még senki sem tudta. Mint mikor az almát belül féreg rágja, de kívülről ép, s egész a termés. Az élők maguk is ilyenek voltak. Izom csonthoz, bőr izomhoz tapadt és ment minden tovább, úgy mint egy nagy gyár megállíthatatlan gépezete. Születés és halál követte egymást, de a kettő között a testen belül, hol a lélek lakik a rothadás férge lakomát tartott. A világ hanyatlott, s a kapu végleg összedőlt. Azonban a csoda csillaga lenézett a földre, mert barátja volt a kapu. Szemében ott ragyogott az ezüstös kilincs és a fogantyún is a csillag képe. Egy fajta vigasz mosoly volt ez, mint mikor két régi társ elválik egymástól hosszú időre, melyet nevezhetünk akár örökre is. Évszak követtett évszakot, és a kilincset ellepte a föld. Magába szívta a termőtalaj, s valami megváltozott. A mosoly még mindig ott csillogott az ezüst darabon. Ez a ragyogás csak egyre nőtt és növekedett. Lassan kidugta fejét a fényre és fa alakot öltött. Eleinte csak egy majd két, három ágat kanyarított magának a törzsből. Küzdelmes életét megkezdte a kilincsből sarjadt fa és úgy pompázott, mint még más semmi soha. A varázslat nem egy nap alatt történt, hanem vérrel és verejtékkel megszenvedett igazság volt. De ezen nedűkön cseperedet fel a kis csemete hatalmas fává. A meghurcolt segítőinek ötleteit úgy szívta magába, mint zongora a kottákat, s a kis növény bölcs lett. Ágai változatos mintákban, stílusokban lengedeztek a szélben. A legmagasabb elérte az eget, hol ismét rámosolyoghatott az ő szerencse csillagára, ki nyújtotta neki ezt a bűbájt. Közös ragyogásuk erősebb volt, mint valaha és valami teljesen új dolog született belőle, melyet szavakkal nem is lehet pontosan leírni, de talán azt mondhatom a remény gyermekei jelentek meg a kis ágak tövében. Nem voltak többek, mint 13 apró csepp, mely lecsurgott a leveleken és gyámoltalanul lepottyantak a földre. Ott állatokká változtak és elindultak bejárni a világot. Tanításaik épp oly nesztelenek voltak, mint a kapu összedőlése. Egy újabb lassú folyamat indult meg, mely során a széthullott deszkák örök nyugalomra leltek és valami új volt készülődőben. Mind ez 13 néma szempárnak volt köszönhető. Én nem tudom, melyek ezek az állatok, de ha belenézel egynek a szemében netán te is rátalálsz a kapu ragyogására, mely lelkük mélyén ott rejtőzik várva, hogy teljes nyíltsággal kitörjön, akárcsak egy sarkig kitárt ajtó.   

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Csendesen sétáltam az utcán, mikor megpillantottam egy férfit. Úgy harmincas éveinek elején járhatott, vagy még éppen annyi sem volt. Egészen apróra összekuporodott úgy hevert ott elhagyottan és teljesen egyedül az omladozó házfalnak dőlve. Fekete öltönye alól felsejlett szintén fekete pólója, melyet elkeseredetten markolászott. Hosszú ujjai görcsösen szorongatták tulajdon ruháját. Lakkcipős lábait tétován csúsztatta maga előtt bele a porba. Apró kavicsok repkedtek az útra, melynek túloldaláról szemléltem a szomorú idegent. Ében fekete haja ziláltan meredt szét pont olyan nemtörődömséggel, mint amilyen arca volt a hozzá tartozó fejnek. A törékeny, már-már nőiesen íves arc egy vonzó férfi vonásait mutatta, aki keservesen sírt. Egy könnycsepp csillogva csorogott le arccsontján átbucskázva, kikerülve hamvas ajkának szélét, végig futva szőrtelen állán, majd lehullott a porba. Csak álltam ott némán és nem tudtam tovább haladni. Tudtam jól, az élet egy társasjáték és, akit látok most visszalépett kettőt vagy kimaradt a körből. Azonban az én utam előre vezetett, de mégsem tudtam lépni. Szemeim egyre inkább a másikra fókuszálódtak. Ő még észre sem vett. Könnyes szemeit törölgette és hevesen a fejét kezdte el csapkodni. Felesleges hibáztatnod magad. Gondoltam és egy tétova lépést tettem felé észrevétlenül, de megtorpantam. A hamvas ajkak megremegtek, majd pár fog beléjük harapott, oly fájdalmasan, hogy elnéztem egy pillanatra. A nap kedvesen mosolygott, egy fecskepár csivitelve repült el. Mellettem az emberek sietősen lépkedtek. Egy kis gyerek kacagva került ki labdáját kergetve. Viszont, az én tekintetem visszatért a férfihez, aki magányosan szenvedett. Kezei immár a földet kaparták. Hosszú ujjai mélyen a földbe szántottak, majd a felszedett földet maga elé dobta. Még az sem érdekelte, hogy egy macskát majdnem eltalált vele. Újabb lépést tettem felé és még egyet. Egyre határozottabbá váltam. Lehet nem előre haladok a játék mezőkön, de egy kitérőt még egy idegen is megér. Lassan átsétáltam az úton, s közben nem vettem le a szemem a férfiról, aki szakadatlanul sírt. Már hallottam halk szipogását és lélegzetének kusza hangjait, ahogy hol hörögve, hol csak szuszogva próbált az éltető levegőhöz jutni. Arcát a tenyerébe temette, így nem láthatta, hogy mellé értem. Óvatosan lehajoltam hozzá. Kinyújtottam felé egyik ujjamat, mely remegett, de azért lassan megérintettem az arcot tartó kézfejet. A bőre hideg és selymes volt. Meglepetten hullottak le arcáról a kezei. Elnyílt ajakkal és hatalmasra vált tekintettel fogadott. Ében fekete szemei csillogtak a könnyektől és olyan mérhetetlen fájdalmat árasztottak, hogy a szívem meghasadt. Némán nyelt egyet és letörölte könnyeit, azonban ezzel csak azt érte el, hogy a földes kezével összekoszolta hófehér arcát. Sebesen előkaptam egy zsebkendőt és gondosan letöröltem róla a földet. Némán tűrte, s közben kutakodóan figyelt engem. Ismét észrevettem szétálló haját, s gyengéden megigazítottam. Írisze még mindig az arcomat tanulmányozta, de már nem sírt. Kinyújtottam felé a kezem, melyet csak hosszasan nézett, majd az övére pillantva leporolta azokat és magától felállt. Viszont elvesztette az egyensúlyát és előre esett volna. Az utolsó pillanatban kaptam el a mellkasánál fogva. Enyhe mosoly futott át az arcán majd felém tartotta a karját jelezve, hogy karoljak belé. Elhagytuk a romos házfalat és elindultunk az úton. Tekintetét még mindig rám függesztette, az első perctől fogva folyamatosan engem nézett. Halvány mosoly játszadozott az ajkain, majd a következő pillanatban felém fordult és megölelt. Teljes testsúlyával rám nehezedve sírt, de nem úgy, mint azelőtt. Hangosan és mindent áthatóan sírt. Kezei a lapockámat érték, ott támaszt találva. Arcát hosszú hajamba fúrta. Éreztem, ahogy a forró levegő kiáramlott az orrából és ahogy könnyei a vállamat áztatták. Most már az én szemeimben is könnyek gyűltek és szorosan magamhoz öleltem az ernyedt testet. Percek telhettek el így, de aztán elengedett és szemében most már derű látszott. – Köszönöm. – suttogta bársonyos hangon és megeresztett egy kedves mosolyt, amit viszonoztam. Gyorsan kitöröltem a szememből a nedvességet, de mire ismét nyitva lettek pilláim a férfi eltűnt. Helyét egy rakás fehér lebegő toll vette át, melyek egy mosolygós arcban értek földet. Az élet lehet, hogy egy társasjáték, de néha az ilyenekért megéri kitérőket tenni, hogy gazdagítsuk az életünket

Guszta gesztik-novella

Pontosan tudom, hogy milyen rég jártam erre. Egyszer egy ismerősöm azt mondta a legjobb kifogás, hogy nincs kifogás. Azóta elfogadom, hogy vannak helyzetek, mikor már nincs mit mondani és lapozni kell az élet füzetében. Hogy én melyik oldalon kötöttem ki a spirálos sorokat folytatva? A Guszta gesztik friss novellámban olvashatjátok.

Guszta gesztik

Miért van az, hogy mindig akkor bukkannak fel a leggusztább gesztik, amikor késésben vagyok? Morfondíroztam magamban miközben sebesen lépdeltem a kis utcában. Közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem lévő gesztenyefák csodás barna golyóbisait. Tekintetemet karcos cipőm gumi orráról az égre emeltem. Lóg az eső lába és nekem nem volt esernyőm, ami megtarthatta volna. Szorosabban fontam magam körül össze a kezemet és jéghideg ujjcsappjaimat befúrtam a hónom alá. Leláncolt kukák, edzőtermi kutyák és egyéb kalamajkák mellett haladtam el. Összevont szemöldökkel ráztam a fejemet. Nem fogok oda érni megint! Ha az intellektualitás és a késésre való hajlamosság egyenes arányos lenne, akkor én valahol egy bárban kártyáznék Einstein-nel, mert megrögzött idő pazarló vagyok. Már megint ezek a gesztenyék! Mindig csak az elmúlásról, a fájdalomról és mindenféle halálról beszélnek a depresszív látnokok rímekbe szedve, de én nem láttam sehol a 2012 féle maja naptárat. Hmm… jó, komor, hűvös ősz! Mikor a nyári zsivaj elhal, a külvilág lenyugszik és a világ bezárul. Önmagába harap a kígyó és lerázza magáról a felesleges sallangokat, melyet a primitív emberi elme ráaggatott tavasz óta. Most végre minden letisztul, mint a tömör csontról az oszló hús és kifehérlik a lényeg, a húsba vájó valóság. A szél fogai módszeresen marják és fejtik le a posványos hazugságok rétegeit. Itt állok meztelenül! Lábujjaim begörbülnek, hátamon a szőr feláll, hajam zilált, bőröm sejtjei sikoltozva lúdbőrzenek, de arcom kisimult, nyugodt. Szemeim élesek és élénkek, kutatják a fák ritkuló lombjait a dundi sötét felhők rejtekét és egy könyv sorait, melyben varangyot harapnak és lepkét passzíroznak. Elhaladtam az üveg kastély mellett, mert nekem a babaházra volt szükségem. Kesernyés illata volt a frissen vágott fűnek, melyet kutya csak távolról szemlélhetett. Vidámnak tűnő fiatalok heverésztek a parkban. Jó volna nekem is közéjük telepednem, hogy az előttem hemzsegő lapok szövevényes szövegeinek szerkezetére szert tehessek. De nem lehetett, elkéstem. Tekintetem tovasiklott, akárcsak egy dögkeselyűé, aki felesleges tetemet talált. Ott álltam némán toporogva ráeszmélve emberi mivoltom korlátaira, ahogyan a gumírozott cipő orral rugdostam egy kavicsot elkeseredetten. Egy fiú henyélt a zöld szálak között, de fejét fenntartotta. Minek feszül meg valaki csak azért, hogy pihenjen? A test ilyenkor elernyed, az izmok alap állapotban vannak és az agy játékra kelhet. De ő úgy tolta el magát a földtől, mintha valaki oda szegezte volna láthatatlan vaspántokkal és most tehetetlenül vergődött volna tulajdon szabadságáért néma sikolyok keretében becipzárazott szájjal. Ajkai a szabadság szót üvöltenék egyre hangosabban, s közben megjelenne azaz aprócska lényeges kérés: Segítség, elsorvadok! Nem az ősz vagy a fiatalság múlik el rohamosan és tehetetlenül, hanem a lehetőség. A világ lehet, hogy bezárul, de a sivár környezet anyagi síkon megmarad és a lázadó szellemi magaslatokra törő hegymászónak kegyetlenül eltörik a lábát, hogy a fagyos földön növő gazba taszítsák. De én még járok! Sőt egyenesen futok! Érzem a rám akaszkodó semmit mondó sallangok súlyát, de itt az ősz, amely mindent eltakarít. Ha ember lenne ez a felszabadító évszak, akkor ő lenne a gyilkos. Egy csendes, precíz sorozatgyilkos lenne, aki megfontoltan választaná ki áldozatait és azokkal hangtalanul, minden nyom nélkül végezne. Nem maradna egy folt se utána, a nyomozók elé tökéletes, bonyolult textúrát helyezne a felhajtott perzsaszőnyegen. Igen, mert meg kell ismerni a nihilizmusnak azt a fokát, amikor már csak a halál van és eldobandóvá válik minden kicsinyes és gyermekded dolog: emberek, társadalom, nézőpont, megítélés, külsőség, formák, színek, érzések. S a legvégén marad az egyén, amely pont annyit ér, mint egy áruházi kirakatbaba. Ez a tiszta gyilkolás és nem más. Azonban az ősz az élet is. Miután a test elernyed és a rendszer leáll az ősz rágyújtana egy szivarra. Talán egy olyanra, amit Freud-dal vett. Pár izzó parazsat csepegtetne a hullák agyára, s az élet megszületne. A csont tompa puffanással érne földet, hogy aztán társaival egy teljes vázat alkosson. A tudat ujjá születik a maga briliáns lényeges elemeivel. Csak a szubsztanciát kapja ajándékul a tél. „Nesze fogd!” Lökné a zavarodott feltámadottat a szivarját eloltva morcosan az ősz, majd távozna. A barna nagy kabát alatt a rettenetes gyilkos és élet kavalkádja nem adna instrukciókat a kristály arcú télnek, hogy mi legyen korábbi áldozataival. Az őt már nem érdekelné, mert csak a tiszta lényeg a fontos. Az ebből kipattanó sejtszerveződések már egy új szóval jelölt valaminek a végbe menetele alatt történne. Sóhajtva túrtam bele a hajamba és néztem az órámra. Körülöttem az emberek szétszéledtek, egyedül voltam. Immár szilárdan álltam a lábaimon, mert az első sötét foltra nézve a betonon tudtam, hogy kezdődik. Kacagva tártam szét a karomat és vártam arra a bizonyos tőrre, amely hátha ezen a szeptemberi napon engem is kiválaszt és a semmibe taszít. Az a legfurcsább, hogy nem tudni mikor történik. Egyszer kinyitom a szememet és semmi sincs körülöttem. A világ fizikai valója nem változott, az anyag anyag maradt, s a szar csak szar. A szemem ép, de agyamban a parázs már ég. Ujjcsappjaimmal megvilágosodva görnyedek az íróasztalomon körmölve. Előttem az ég sötétlik, de a takaróm mélyén meleg lakozik. Milyen hatásvadász jelenet! Oly sok költő halt már meg így, egy hűvös szobában utolsó takarójával begubózva a sorokat még mindig lázasan róva. Én nem éhezek, legalábbis semmi megfoghatóra nem. Viszont, csak pár percem van hátra, mert az ősz itt van. A küzdelem újra kezdődik. Már megint késésben vagyok, de azok a gusztusos gesztenyék...

Újra

Üdvözlök mindenkit ezen a csodás nyári napon! Végre elérkezett az a pillanat, amikor őszi bejelentésemhez híven újra kezdem vagyis folytatom az oldalt. Leporolom szépen a már réginek számító terveimet a bloggal kapcsolatban és ismételten hozok novellákat és írással kapcsolatos cikkeket, gondolatokat. Az ajánlókról sem feledkezek meg. Azonban most egy apróbb újítás is következni fog hamarosan. De erről, majd később mesélek, mert még nem vagyok kész. Az élet egy változatos folyam, amelyben nem tudjuk, hogy merre sodródunk. Vannak pillanatok mikor a nap alatt csillogó habok közt nyargalunk és vannak pillanatok, mikor a mélyben a kemény kavicsokon kúszunk tovább szemben az árral. Egy dolog soha sem változik: Mindig haladni és harcolni kell a jövőnkért a jelenben, hogy a múltunk színes legyen. Azonban ezen újrakezdő gondolatom mellett hoztam nektek egy novellát! Egy kicsit tanmese szerű, mely szintén az életről és úgy mindenről nyújt útmutatást a maga módján. Egy bolondos kis történet, amely egy napsütéses napon született.

Bohóc

Az élet egy furcsa dolog. Annyi féle képen lehet élni, annyi választás, út és ábránd van, amelyet kergethetünk nem kevésbé idiótán, mint az őrültek az őrültek házában a tova szálló lepkét. Innen feltételezhetjük, hogy mindenki bolond a maga módján, csak éppen eszköze nincsen arra, hogy megvalósítsa minden álmát. De mi történik, ha egy olyan világban léteznénk, ahol az emberek szabadon kívánhatnak bármit, s ez azonnal megvalósulhatna egészen addig, míg az mások vagy önmaga kárát nem szolgálja? Érdekes és abszurd feltevés ez, de az ész racionális összefüggéseit átszárnyaló kreativitás és képzelet hátán utazva, túl a fordított szivárványon, ahol bolyhos tehén felhők adják a frissítő tejesőt ott megtalálhatjuk ezt a világot. Többek között itt élt Arnold, vagyis Arno. Egy tizenöt éves életvidám fiú, aki első látásra úgy tűnt a város közepi parkban eszeveszetten üldözi a maga lepkéjét, s közben átesve rajta nagyot bucskázik, majd nevetve ismét a repkedő után kap. Azonban, ha ismét megfigyeljük, jól láthatjuk, hogy semmi baj a fejével, csak mer kívánni. Kíván ő jó reggelt, jó napot, jó időt, jó estét, néha jó éjszakát, s hétvégenként jó hétvégét. – Hmm… de jól jönne most egy hatalmas ünnepi lakoma minden kedvemre valóval! – mondta elnyúlva a zsenge fűben legjobb barátjának, Ferencnek, vagyis Encnek. Alig telt el pár másodperc és máris mellettük egy ételekkel jól megrakott asztal jelent meg két székkel. A két jó barát jóízűen neki állt falatozni. Elsőnek megkóstolták a barnára sült csirke combot, majd a kagylólevest, mely oly pompás volt, mintha egyenesen egy tengerparti étteremből varázsolódott volna oda. Percekig faltak e képen tökéletes nyugalomban, mikor megszólalt Enc. - Arno, te mit tennél, ha azt látnád, hogy valaki sír vagy szomorú? – jött a gondolat kerek tányérfejéből Encnek, aki maga sem lehetett több tizenötnél talán még pár hónappal fiatalabb is volt Arnonál ezért minden egyes fogaskerekekben szűkölködő agyának magvas kérdését neki tette fel. Arno saját szőke göndör fürtjeire nézett, amelyek a homlokát verdesték, ezzel rettenetesen vicces látványt nyújtva szivárványszínű kötött pulcsijában. – Mert ugye azt nem kívánhatod, hogy legyen boldog, mert nem kívánhatunk emberrel kapcsolatos dolgokat. – magyarázta tovább Enc, hátha hamarabb kap választ. – Eh, barátom, te mindig olyan butaságokat tudsz kérdezni! Erre a legegyszerűbb a válasz, felvidítom. – tárta szét a karját nemes egyszerűséggel, majd rózsaszín nyelvével az ajka szélét nyalogatta izgatottan, amint kiszemelt egy csodás csokis pudingot az asztalon. – Értem, értem, de hogyan vidítod fel? Azt kívánom, hogy egy szomorú bohóc jelenjen meg! – akadékoskodott tovább a másik, mire Arno kedvetlenül lökte el az éppen megkezdett édességet és a megjelenő bohócra nézett. – Mi-mi történt? Hogy kerültem ide? – szólalt meg a döbbent bohóc fehér karimás, fodros gallérja fölött. Azonban választ se várva elkezdett keservesen bőgni. Úgy isten igazából itatta az egereket, miközben előrántott egy fehér paplant aprócska zsebéből és hatalmas trombitálás közepette egy széket kívánt. Leült az asztalhoz, s egyre csak sóhajtozott kifestett képe mögött. –Oh, jaj nekem! – kiáltotta és szipogva az asztalra borult. – Na, azért nem kellett volna bele hajaznia abba a fagylaltba… - dörmögte Enc az orra alatt. – Mi a baj bohóc uraság? – kérdezte Arno megrázva annak piros kezeslábasát karjánál. – Hogy mi a baj? Rajtam mindenki csak nevet! Azt mondják féleszű, kelekótya és kacagnak rajtam! Egy rendes előadást nem lehet a cirkuszban végig vinni, mindig csak megy a hahota, pedig múltkor majdnem átsétált rajtam Jumbó, az elefánt. Mekkora szégyen volt, ah! – húzott maga elé egy tál édes süteményt. A két fiú látta, hogy hívott vendégük igen el van keseredve, s az okát is hamar megtudták, de hogy ezt nekik miképpen kéne orvosolni nem sikerült kitalálniuk. – Egy bohócnak nem az a dolga, hogy nevettesse a közönséget? Te miért nem akarod, hogy rajtad kacagjanak? – kérdezte tétován Arno visszatérve a pudingjához, hiszen egy ember ide vagy oda a csemegére vágyó bendőt meg kell tölteni. – Igazad van gyerek! Mindenki pukkadozva terül el könnyet csorgatva a műsoraim alatt. Sikeres bohóc vagyok! – kiáltott felugorva az asztaltól, amitől Enc előtt a kagyló leves maradéka megremegett. Arno tapsolva vigyorgott. – Így kell felvidítani egy szomorú embert, látod? – nézett barátjára, azonban a bohóc ismét az asztalra vetette magát bőgve. – Mi a baj bohóc úr? – kérdezték immár mind ketten egyszerre. – Lámpalázas vagyok, amint meglátom a tömeget teljesen zavarba jövök és butaságokat csinálok! – kiáltotta kétségbe esve ismét a fagyiba dőlve, ami csak hab a tortán volt eleve mázos képén. – De, hát eddig is nevetett mindenki azon, amit csináltál! – hitetlenkedett Enc kidülledő szemekkel. – Hagyd el a lámpaláz félelmeden való félésedet. Csak csináld továbbra is azt, amit eddig! Én hiszek benned. – toldotta meg tanácsát egy együtt érző mondattal bátorítóan mosolyogva. A bohóc eltűnődve emelte fel a fejét, majd így felelt. – Azt hiszem, igazatok van. – Arno most már elismerően veregette saját vállát, de az elvégzett próba újabb fordulattal kecsegtetett. – Oh, jaj hogy én milyen szomorú vagyok mégis! – temette arcát kezeibe a problémás. Enc lerakta evőeszközét. – Most mi lelt bohóc úr? – Csak azon sajnálkozom kedves boldogítóim, hogy én nem tudok tenni értetek semmit sem. – motyogta kezeivel babrálva maga előtt egészen addig, míg véletlenül egy roston sült malacra nem csapott, ami ennek következtében kilőtte a sült almát a szájából és egyenesen lelőtte vele az asztal mellett felállított céltáblának a közepét. A két fiú éles kacagásba kezdett, majd örömkönnyeiktől búcsút intve ismét bajtársukhoz fordultak. – Hagyd el ezt is, ez a mutatvány és ez a jóízű nevetés épp elég nekünk. – intett Arno, mire a bohóc ujjongva pattant fel helyéről és cigánykerekezte körbe az asztalt. Ezt követően pár parádés dolgot művelt, amit az asztalnál ülők rettenetesen élveztek. – Köszönöm kedves pajtások nektek a szép szavakat, de most el kell búcsúznom, hiszen hamarosan fellépésem lesz a cirkuszban. – integetett vidáman egy bukfenc után, de arca ismét elkomorodott. – Ugyan mi olyan bajod lehetne még, amit kívánsággal ne tudnánk megoldani? – kérdezte Arno. A bohóc arca fájdalmassá vált piros szája még jobban lefelé görbült, mint eddig, szemei kedvetlenül bámultak a világba. – De hát én szomorú bohóc vagyok! – kiáltotta a földre borulva, s ezzel eltűnt. A két barát egymásra nézett némán. Sokáig nem szólaltak meg, csak csendben ettek tovább, de végül Arno szóra nyitotta száját. – Na, látod Enc a világ nem a megvalósult kívánságoktól lesz jó vagy éppen rossz, hanem az emberi ostobaságtól és életszemlélettől!        

BUÉK

Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak vagy éppen erre járónak! Tudom, hogy rég írtam már a blogra, de még mindig tartom magamat az ősszel tett kijelentésemhez. Mindenki legyen nyugalommal, mert, ahogy a foci meccseknél szokás mondani, félidőnél járunk. Viszont a karácsony és az új évbe lépés azon fontos események közé tartozik, melyeknek alkalmából úgy gondoltam érdemes hoznom valami ajándékot nektek. Főként, hogy az oldal még így is szépen pörög vagy éppen csak pereg a maga szintjén és ha jól vettem észre hemzseg a nemzetközi látogatottságtól, amit külön köszönök. Nos, az én ajándékom nem igazán karácsonyi hangulatú és mind témáját, mind műfaját tekintve nem tudom besorolni. Amolyan meglepetésnek mondanám és, hogy kinek mi a meglepetés azt önmagának kell felfedeznie. Jó olvasást kívánok hozzá! És ne feledjétek írni bármiről lehet, mert a történet ott hever az utcán! 

A ház

Hideg szél fújt a téli éjszakán, mikor esernyőt ragadva kiléptem az utcára. Azt írták az újságok már napok óta, hogy havazni fog ehelyett, csak a nyomorult eső hullott szüntelen. Ráadásul pont ilyen időben voltam hivatalos egy vacsorára a közeli Barna Lépben. Hogy a neve miért lett ez? Eleinte magam sem tudtam és nem is törődtem vele, csak mikor kényelmesen elpipázgattam az egyik bársony székén jutott a fülembe két asztallal arrébbról, hogy Barna Vili itt hagyta el a lépét egy késeléssel egybe kötött verekedés során. Nos, hogy a helyet miként hívták ezelőtt a feledésbe merült, mert ennek az esetnek is már jó ideje. Akkoriban a Barna Lép egy kis kocsma volt, ahol olcsó szeszt árultak a még csóróbb vándoroknak, művészeknek. Azonban már javult valamit a hely és étteremmé avanzsálódott hála az új tulajdonosnak és bosszankodásukra a törzsvendégeknek, akiknek szűrét nagy finoman kitették. Minden esetre a pár utcával nyugatra található étterem felé vettem az irányt. Lábam alatt csak úgy locsogott a víz, amely éppen a csatorna lefolyón készült új vizekre evezni. Csak reménykedni tudtam, hogy élen vasalt szürke szövetnadrágomon nem esik folt, mert bármennyire is tiltakoztak ellene egy férfi megjelenése épp olyan fontos, mint a nőké. Miközben ezen morfondíroztam sikeresen áthaladtam a Pajzsika utcai kereszteződésen, amely a mi nap egészen forgalmasnak mutatkozott az új élelmiszer bolt megnyílása miatt. Átsuhantam a rég kihalt tölgyfa törzsénél és egy futó pillantást vetettem az eladhatatlannak minősített Moly utca 213-ra is. Azonban meglepődve kellett konstatálnom, hogy a kertes ház magánya nem is volt olyan nagy, mint gondoltam. Ugyanis egyik emeleti szobájának ablakából jóleső meleg fény kukucskált ki. Ezt fölöttébb érdekesnek véltem, így a szemben lévő trafikoshoz siettem. Köztudott, hogy az utca szeme mindig az ilyen bódékban van, ahol az eladónak más dolga sem akadt, mint a környezetét, ezáltal a lakókat vizslatni. Bár általában a lakók ezt nem igen vették jónéven, azonban nekem mégis erre a roppant sok információra volt szükségem. Pontosabban a Moly utca 213. lakóit érintőkre. Ezért egy határozott köhintéssel jeleztem érkezésemet a pultra könyökölve. – Igen, mit óhajt? – kérdezte fáradt tekintettel a férfi, aki kiszolgált. Vettem tőle egy kis dohányt, melyet kabátzsebem belső részébe gyűrtem és a tárgyra tértem. – Nos, mi a helyzet a 213-as új lakóival? Mifélék ezek? – dörzsöltem meg vörös borostás államat eltűnődve a világos ablak felé fordulva. – Hjaj, uram maga az ötödik, aki ezt kérdezi tőlem, azonban nem tudok sokat mondani róluk. Egy hete költöztek be pontosan péntek éjszaka. Alig láttam valamit, pedig majd kiguvad a szemem, de így is csak három alakot véltem felfedezni és egy ládát. Azóta pedig ki se jött senki sem. Még a szomszédokat sem hívták át, pedig tudja uram, hogy mi a szokás itt. Bár az is igaz, hogy vendég se érkezett még hozzájuk, akinek ajtót nyithattak volna. Még az is lehet, hogy külföldiek és ezért nem jönnek ki közénk… - találgatott egyre hevesebben az árus, mire leintettem és az aprót a kezébe szórva a ház felé sétáltam. Úgy véltem a barátaim várhatnak a vacsorával, míg gyors bemutatásomat teszem a családnál, mint jó hazafi vagy jó városlakó az új közösség nevében. Igazítottam egyet fekete kalapomon és a füvesített előkert kavicsos útján a lépcsőhöz sétáltam és megnyomtam a csengőt. Pár percet vártam, de válasz nem érkezett, így erőteljesen kopogtattam, hátha a csengőnek baja esett. Kis vártatva kinyílt nyikordulva a bejárati ajtó. Bentről a rádió hangja szólt, mikor beljebb léptem. Ösztönösen megváltam kalapomtól és szabadkozva bemutatkoztam. Azonban, mikor körbe néztem a kedves tojáshéj színű szobában nem találtam egy árva lelket sem. Csodálkozva meresztgettem a szememet, hátha feltűnik a nappaliban egy családtag, de nem így történt. Hangosabban megismételtem a köszönésemet és a választ vártam, mely nem érkezett meg. Egy ponton úgy véltem ideje feladnom ismerkedési szándékaimat és a vacsora után néznem, azonban valami megfoghatatlan erő késztetett arra, hogy szembe szálljak az etikett és a magántulajdon törvényével. Lassan tettem egy lépést a ház belseje felé, majd még egyet. Akaratlanul is lazítottam a torkomat immár fojtogató csokornyakkendőn, pedig milyen sokat bíbelődtem a tükör előtt, hogy a legmegfelelőbb szögben álljon. Az emeletről ekkor ajtó csapódás hallatszott és léptek tompa zaja. Gondolataimat átvette teljesen az esztelen kíváncsiság, így már bátrabban mertem a lépcső felé somfordálni. Kezemben még mindig ott szorongattam a csurom vizes esernyőt, bár egyáltalán nem vallt jó modorra, hogy ennyire összepiszkítsak egy idegen otthonában. Azonban mit sem törődtem ezzel és határozott léptekkel haladtam a lépcső fokain egyre feljebb, míg a mahagóni korlát végére nem értem és az emelet hosszú tapétázott folyosója nem tárult elém. Négy szoba volt fehérre mázolt ajtókkal, azonban csak egyből szűrődött ki fény a padlónál lévő résen keresztül. Megvakartam ismét borostás államat és halkan ciccegve a fejemet ráztam, azonban mégis az ominózus ajtóhoz merészkedtem. Fülemet az erezett fához tapasztottam, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Egy aprócska kattanás ütötte meg dobhártyáimat, amely a szobán belül egy zár ki vagy éppen bezáródását jelezte. A fejemet vakarva gondolkoztam, de végül bekopogtattam az ajtón, hiszen csak egy új lakóról volt szó. Másodpercek után sem történt semmi, így nagy levegőt vettem és ernyőmet védekezőn magam elé tartva egyfajta harci nyársként benyitottam a szobába. Szemem vadul itta a látványt és megpróbált minden apró kis fotont begyűjteni a részletesebb kép érdekében. Egy átlagos szoba volt, melynek halványzöld tapétái megfelelően illettek a tölgyfa bútorokhoz. A helységben valóban égett a lámpa viszont egy szem embert sem tudtam felfedezni. Csupán csak egy macska legyezte ingerülten a farkát és pillantgatott rám álmos szemekkel. Ernyőmet megnyugodva leeresztettem és a levegőt kifújva fordultam körbe immár a szobába lépve. A macska fújtatva ugrott fel, majd elsétált előlem egyenesen egy ládához. A tarka szőrű állat nyávogva hozzádörgölődzött a vas dekorációhoz aztán elfutott, le a földszintre. Eszembe jutott a trafikos leírása, ahogyan a három ember ezt a ládát cipelve érkezett. Úgy gondoltam a vacsora még várhat pár percet, ha egyáltalán a barátaim még hajlandóak a Barna Lépben várakozni rám. Elhatároztam kinyitom a ládát és meglesem, hogy az új jövevények miféle dolgokat is hoztak magukkal. Ezáltal alaposabban is szemügyre vettem a tároló eszközt, amely a maga nemes egyszerűségével kápráztatta el a szemlélőjét. Nem volt rajta semmiféle zár, csupán a tetejét ráhajtották. Óvatosan leguggoltam és felhajtottam a ládát. Azonban a következő pillanatban hanyatt estem, mert egy rakás nyúl ugrált kifelé egyenesen a nyakamba. Lihegve hőköltem hátrébb, hogy megvárjam a rossz tréfa végét, azonban a láda aljából újabb és újabb fehér nyulak ugrottak elő egyenesen a semmiből és szép lassan ellepték a szobát. A Moly utca 213. ablaka többé már nem világított.      

Bejelentés

Sajnos és nem sajnos egy olyan hírt kell bejelentenem, amely roppant időszerű és elkerülhetetlen. A mai nap és az ősz megkezdésével IDEIGLENESEN abbahagyom a blogolást. Szívemhez nőtt ez a blog 3 év alatt, bár ez az idő nem látszik, mert nem régiben töröltem regényemet és írásaimat róla, hogy új cikkek írásába vágjam a fejszémet. Rengeteg ötletemet jegyeztem fel ezzel az új átállással kapcsolatban, azonban egy valamire nem figyeltem oda. Méghozzá az idő rohamosan közeleg, az óra ketyeg és nekem egy szép nyár elei napon rengeteg vizsgám támad, amit érettséginek hívnak. Ezért a maradék 1 évet megfogadtam, hogy blogolás és írás nélkül töltöm. Tehát kicsit szomorkásan, de azért nem mély letargiában, (hiszen nyáron új dolgokkal jelentkezem) lezárom az eddigi cikkeim sorát. Remélem mindenki hasznosnak találta őket, vagy aki csak ablakon kidobott üres soroknak véli őket az jót nevetett rajtuk legalább (bár megjegyzem az utóbbi, akkor vagy zseni vagy ostoba). Köszönöm a rendszeres olvasóimnak a kitartást és azoknak, akik gyakran jártak erre, hogy feldobják egy kicsit a látogatottsági statisztikámat. Jövő júliusban folytatom! Addig is merjetek álmodni, képzelni és írni!