Guszta gesztik-novella

Pontosan tudom, hogy milyen rég jártam erre. Egyszer egy ismerősöm azt mondta a legjobb kifogás, hogy nincs kifogás. Azóta elfogadom, hogy vannak helyzetek, mikor már nincs mit mondani és lapozni kell az élet füzetében. Hogy én melyik oldalon kötöttem ki a spirálos sorokat folytatva? A Guszta gesztik friss novellámban olvashatjátok.

Guszta gesztik

Miért van az, hogy mindig akkor bukkannak fel a leggusztább gesztik, amikor késésben vagyok? Morfondíroztam magamban miközben sebesen lépdeltem a kis utcában. Közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem lévő gesztenyefák csodás barna golyóbisait. Tekintetemet karcos cipőm gumi orráról az égre emeltem. Lóg az eső lába és nekem nem volt esernyőm, ami megtarthatta volna. Szorosabban fontam magam körül össze a kezemet és jéghideg ujjcsappjaimat befúrtam a hónom alá. Leláncolt kukák, edzőtermi kutyák és egyéb kalamajkák mellett haladtam el. Összevont szemöldökkel ráztam a fejemet. Nem fogok oda érni megint! Ha az intellektualitás és a késésre való hajlamosság egyenes arányos lenne, akkor én valahol egy bárban kártyáznék Einstein-nel, mert megrögzött idő pazarló vagyok. Már megint ezek a gesztenyék! Mindig csak az elmúlásról, a fájdalomról és mindenféle halálról beszélnek a depresszív látnokok rímekbe szedve, de én nem láttam sehol a 2012 féle maja naptárat. Hmm… jó, komor, hűvös ősz! Mikor a nyári zsivaj elhal, a külvilág lenyugszik és a világ bezárul. Önmagába harap a kígyó és lerázza magáról a felesleges sallangokat, melyet a primitív emberi elme ráaggatott tavasz óta. Most végre minden letisztul, mint a tömör csontról az oszló hús és kifehérlik a lényeg, a húsba vájó valóság. A szél fogai módszeresen marják és fejtik le a posványos hazugságok rétegeit. Itt állok meztelenül! Lábujjaim begörbülnek, hátamon a szőr feláll, hajam zilált, bőröm sejtjei sikoltozva lúdbőrzenek, de arcom kisimult, nyugodt. Szemeim élesek és élénkek, kutatják a fák ritkuló lombjait a dundi sötét felhők rejtekét és egy könyv sorait, melyben varangyot harapnak és lepkét passzíroznak. Elhaladtam az üveg kastély mellett, mert nekem a babaházra volt szükségem. Kesernyés illata volt a frissen vágott fűnek, melyet kutya csak távolról szemlélhetett. Vidámnak tűnő fiatalok heverésztek a parkban. Jó volna nekem is közéjük telepednem, hogy az előttem hemzsegő lapok szövevényes szövegeinek szerkezetére szert tehessek. De nem lehetett, elkéstem. Tekintetem tovasiklott, akárcsak egy dögkeselyűé, aki felesleges tetemet talált. Ott álltam némán toporogva ráeszmélve emberi mivoltom korlátaira, ahogyan a gumírozott cipő orral rugdostam egy kavicsot elkeseredetten. Egy fiú henyélt a zöld szálak között, de fejét fenntartotta. Minek feszül meg valaki csak azért, hogy pihenjen? A test ilyenkor elernyed, az izmok alap állapotban vannak és az agy játékra kelhet. De ő úgy tolta el magát a földtől, mintha valaki oda szegezte volna láthatatlan vaspántokkal és most tehetetlenül vergődött volna tulajdon szabadságáért néma sikolyok keretében becipzárazott szájjal. Ajkai a szabadság szót üvöltenék egyre hangosabban, s közben megjelenne azaz aprócska lényeges kérés: Segítség, elsorvadok! Nem az ősz vagy a fiatalság múlik el rohamosan és tehetetlenül, hanem a lehetőség. A világ lehet, hogy bezárul, de a sivár környezet anyagi síkon megmarad és a lázadó szellemi magaslatokra törő hegymászónak kegyetlenül eltörik a lábát, hogy a fagyos földön növő gazba taszítsák. De én még járok! Sőt egyenesen futok! Érzem a rám akaszkodó semmit mondó sallangok súlyát, de itt az ősz, amely mindent eltakarít. Ha ember lenne ez a felszabadító évszak, akkor ő lenne a gyilkos. Egy csendes, precíz sorozatgyilkos lenne, aki megfontoltan választaná ki áldozatait és azokkal hangtalanul, minden nyom nélkül végezne. Nem maradna egy folt se utána, a nyomozók elé tökéletes, bonyolult textúrát helyezne a felhajtott perzsaszőnyegen. Igen, mert meg kell ismerni a nihilizmusnak azt a fokát, amikor már csak a halál van és eldobandóvá válik minden kicsinyes és gyermekded dolog: emberek, társadalom, nézőpont, megítélés, külsőség, formák, színek, érzések. S a legvégén marad az egyén, amely pont annyit ér, mint egy áruházi kirakatbaba. Ez a tiszta gyilkolás és nem más. Azonban az ősz az élet is. Miután a test elernyed és a rendszer leáll az ősz rágyújtana egy szivarra. Talán egy olyanra, amit Freud-dal vett. Pár izzó parazsat csepegtetne a hullák agyára, s az élet megszületne. A csont tompa puffanással érne földet, hogy aztán társaival egy teljes vázat alkosson. A tudat ujjá születik a maga briliáns lényeges elemeivel. Csak a szubsztanciát kapja ajándékul a tél. „Nesze fogd!” Lökné a zavarodott feltámadottat a szivarját eloltva morcosan az ősz, majd távozna. A barna nagy kabát alatt a rettenetes gyilkos és élet kavalkádja nem adna instrukciókat a kristály arcú télnek, hogy mi legyen korábbi áldozataival. Az őt már nem érdekelné, mert csak a tiszta lényeg a fontos. Az ebből kipattanó sejtszerveződések már egy új szóval jelölt valaminek a végbe menetele alatt történne. Sóhajtva túrtam bele a hajamba és néztem az órámra. Körülöttem az emberek szétszéledtek, egyedül voltam. Immár szilárdan álltam a lábaimon, mert az első sötét foltra nézve a betonon tudtam, hogy kezdődik. Kacagva tártam szét a karomat és vártam arra a bizonyos tőrre, amely hátha ezen a szeptemberi napon engem is kiválaszt és a semmibe taszít. Az a legfurcsább, hogy nem tudni mikor történik. Egyszer kinyitom a szememet és semmi sincs körülöttem. A világ fizikai valója nem változott, az anyag anyag maradt, s a szar csak szar. A szemem ép, de agyamban a parázs már ég. Ujjcsappjaimmal megvilágosodva görnyedek az íróasztalomon körmölve. Előttem az ég sötétlik, de a takaróm mélyén meleg lakozik. Milyen hatásvadász jelenet! Oly sok költő halt már meg így, egy hűvös szobában utolsó takarójával begubózva a sorokat még mindig lázasan róva. Én nem éhezek, legalábbis semmi megfoghatóra nem. Viszont, csak pár percem van hátra, mert az ősz itt van. A küzdelem újra kezdődik. Már megint késésben vagyok, de azok a gusztusos gesztenyék...