A hang

Ezt az írásomat egy érdekes youtube-os tevékenység (mert nem tudom minek nevezhetném ezt) ihlette. Elég nagy port kavart netes berkeken belül és számos ember nyomozni kezdett, de a végén az egyikük célt ért. A fura sípoló négyzetekből és téglalapokból álló több, mint 70 ezres videóláncolattal a google teszteli a youtube konvertálórendszerét. Szóval semmi földöntúli dolog, pedig annak is elmehetne. A fura hangokból választottam egy kb fél órásat, amit akár a novella olvasása közben is hallgathattok. Én is így írtam meg. Vigyázat magas, irritáló hangokat is tartalmaz. Hosszú ideig való hallgatása agyzsibbadást, fejfájást, álmosságot és ekg-val meg lehetne nézni, de talán más agyhullámokat is eredményez. Link: webdriver torso

Majdnem lefordultam a gurulós székemről, amikor meghallottam ezt a sípolást. Eleinte egy apró pityegés volt, amely nem zökkentet ki a játékból. A megszokott ritmusban nyomkodtam a billentyűket a kedvenc keresős játékomnál. Azonban úgy öt perc elteltével lejárt a zene, amit elindítottam és meghallottam ezt. A sötét szobámban csak a képernyő világított enyhe kékes fénnyel. A cuccaim szét dobálva hevertek az ágyamon, az íróasztalomon és a földön. Egy vékony sáv vezetett ki az ajtó felé, amely résnyire volt nyitva. A furcsa hang forrása a sötét nappali felől érkezett. Tudtam, hogy a házban másnak nem kellett volna tartózkodnia. A géphez hasonlatos sípolás nem olyan volt, mint egy csengő vagy jelző hang, amely nálunk vagy a szomszédnál volt bekötve. Sőt az éjszaka közepén sem szoktak ilyen zajjal fagyit vagy valami egyéb fagyasztott ételt árulni. A hajamba túrva kilöktem magam alól a széket és a telefonomat felmarkolva elindultam felkeresni a valami forrását. Éreztem, ahogy a tenyerem elkezdett izzadni, mikor kiléptem az ajtómon, de az ajkamba harapva megszorítottam a telefonomat. A sötétben kémlelve semmi furcsát nem vettem észre. Ezért gyorsan kikerestem a lámpa alkalmazásomat, amivel fénnyel árasztottam el a nappalit. A barna kanapé, a tölgy dohányzó asztal, a könyvespolc és a zöld szőnyeg is a megszokott helyen volt. Az éles sípolás nem innen érkezett. A nappalin nesztelenül átsétálva a konyha felé vettem az irányt. Már lábujjaim éppen a csempével érintkeztek volna, mikor mögöttem a vezetékes telefon jellegzetes berregése megütötte a fülemet. Aprót ugrottam ijedtemben és még a szőr is felállt a karomon, de azonnal a kagylóért nyúltam, amely szerencsére a szomszédos komódon várt. – Halló! – szóltam bele kissé rekedtes hangon, mert nyelni is elfelejtettem az utóbbi öt percben. A vonal túlsó végéről ugyan az a magas folyton ismétlődő dallam szólt, mint a konyhából. Szemöldökömet összevonva a másodperc tört része alatt perdültem körbe és futtattam végig a tekintetemet a helységen. Azonban még mindig semmi nem történt körülöttem. A kagylóba ismét bele hallgattam és még mindig az a baljóslatú dal szólt. Remegő kezekkel visszaraktam a telefont a helyére. Éreztem, hogy az ujjbegyeim jégcsap hőmérsékletűek lettek és a telefon már csúszott a kezemben. Az izzadtság a homlokomon is megjelent. Haboztam a konyhába tovább menni, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy fel kéne hívnom valakit. Aztán a fülemet lapogattam. Talán túl sokat játszottam és csak beképzelem ezt. De a hang továbbra is szólt rendületlenül. Üres kezemmel megpaskoltam az arcomat, amely minden bizonnyal sápadt lehetett már és határozottnak tűnő mozdulattal besétáltam a konyhába. Azonnal felkapcsoltam a villanyt, amelytől hunyorognom kellett egy kissé, de nem mertem megengedni magamnak, hogy teljesen becsukjam a szemeimet. A konyha üres volt. Az edények eddigi helyükön sorakoztak. A poharak a polcon elmosva álltak. Az asztalon az ott hagyott kenyér befóliázva hevert. A hűtő alig halhatóan zümmögött a ráaggatott hűtőmágnesekkel együtt. Nincs itt semmi. Mégis mit vártam? Tettem fel a kérdést magamban. És éreztem, hogy a növekvő félelmem alábbhagyott. Aztán a felismerés villámcsapásként járt át. A szólam nem a konyhából, hanem a teraszról érkezett, a teljes sötétségből. Egyik porcikám se kívánkozott ki, de ez a hang elviselhetetlenül hátborzongatóan szólt. Egyszerűen bele mászott az ember elméjébe és fogva tartotta azt. Behálózta az épp gondolatait és egymáshoz szőtte az elképzelhetetlen torz variációk sokaságát. Új képzeteket teremtett és mintha információt akart volna közölni. A hajamba túrtam ismét most már teljes idegességemben. Közben egyik lábamról a másikra toporogtam.  Lássuk, mi lehet ez? Biztos van rá racionális magyarázat. Manapság már annyi minden adhat ki ilyen hangot, küldhet hiba üzenetet… Latolgattam magamban a lehetőségeket, mire a szobámból felcsendült teljesen ugyan az a szólam. Riadtan rohantam a második helyszínre, ahol a gépem váltott teljesen fehérré és játszotta ezt a valamit. Fogcsikorgatva próbáltam leállítani különféle módón. Kilépni a programból, vagy egyszerűen csak kikapcsolni az egész laptopot. Nem reagált semmire. Eléggé dühös lettem, most már tudtam, hogy mi ez. Egy hacker támadás ellenem. Végül eltávolítottam az aksiját és a galád elhallgatott. Ugyan mégis ki akarhatna ártani és szabotálni bármiben is? Nem végeztem titkos munkát egyik nagyobb vállalatnak sem. Programozó sem voltam és igazából nem volt több közöm a 21. század elektronikai eszközeihez, mint bárki másnak. Ebben a pillanatban a nappali tévéje bekapcsolt és fehéren világítva elkezdte leadni a teraszról még mindig érkező zeneszót. A telefonomat ösztönösen megmarkolva a nappaliba trappoltam, ahol egyenesen kirántottam a kábelből a tévét, amely elcsendesedet, de máris felcsendült a zenelejátszó. Mi történik itt? Suhant át az agyamon miközben áramtalanítottam azt is. Már szuszogva siettem a konyhába, ahol a mikró és a hűtő valamilyen érhetetlen okból kifolyólag képessé volt a szám előadására. A fülsiketítő lárma megfájdította a fejemet. Sorban huzigáltam ki a dugvillákat a csatlakozóból. Immár csak az eredeti helyen szólt, a teraszról. Összevont szemöldökkel gyűrtem fel a pulcsim ujját. Már nem féltem, hanem mérges voltam. Ez a valami teljesen elrontotta a békés gép előtt gubbasztó estémet. Felrántottam a teraszajtót és öles léptekkel kitrappoltam a hidegbe. Telefonomat még mindig zseblámpaként használva ellenőriztem végig a környéket. A kerti bútorok árnya mögött a kert növényei hajladoztak az esti gyenge szélben megtévesztően. A sípolások az udvar felől érkeztek. Ismét elbizonytalanodtam, de folytattam az utamat. Elhagytam a teraszt és ezzel a házból kiszűrődő fény hatósugarától is eltávolodtam. Az utca lámpája pedig túl messzi volt, hogy bármit is segíthessen. Már kényszeredetten birizgáltam a hajamat, ahogy haladtam mezítláb a fűben, mert papucsot is elfelejtettem húzni. A hideg, nyirkos talajon lépdelve a nyári konyha kőfala felé terelt a hang. Lélegzet visszafojtva, remegve szuszogtam, de már késő lett volna elfutni, pedig nagyon szerettem volna elmenekülni a földöntúli ritmusos szám elől. Kitágult szemekkel kerültem meg egy fát, mire telefonom abba hagyta a világítást és fehérre váltott pont akkor, amikor a zaj forrásához értem volna. A készülékem ellenem fordulva adta ki magából a rémisztő hangot. Kis kijelzője még árasztott annyi fényt, hogy egy alakot lássak meg lazán a falnak dőlve. Első ránézésre egy barna hajú, magas férfinek tűnt, aki a kezében egy zenedobozt tartott, amiből a rejtélyes sípolás szólt. – Elnézést, de ez magán terület… - kezdtem bele, de mikor felemelte a fejét a homályból a vér is meghűlt bennem. Arca olyan volt, mintha fából készült volna. Szemgolyói tejesen külön álltak és szája szélesre tárva volt kifaragva. Hozzá társultak éles fogak. A test megmozdult. Lassan akadozva, robotszerűen lépdelt. Karjai úgy voltak összeillesztve, mint egy barbie baba másolatnak. Szaggatott mozdulataival maga mellé ejtette a dobozkát, mely oldalára borulva továbbra is űzte szörnyű játékát. Elképedve hördültem fel és hátráltam, mikor megpillantottam vízszintesen, fűrészként elmozduló fogsorát és felém kinyújtott kezét. Néztem azokat a lelketlen műszemeket, amelyek rendületlenül felém közeledtek. S a megigéző dallam csak szólt és messze szállt az éjszakában.