A Remény ragyogása

A Remény ragyogása

Vannak percek, mikor a világ kapuja kinyílik előttünk és átléphetünk a csodába. Azonban, ha sokat bámészkodunk, akkor az ajtó szép lassan bezárul. Faerezete utolsó nyögésként suhant át az éterben, s süket fülekre talált. Legalábbis ez lett volna a megszokott, hiszen annyi ember él a földön és egyik sem érti meg az utolsó hangokat. Azonban ez nem egy mese, ahol jön egy hős és lelkierejével mítoszokba illő kalandokon keresztül menti meg az emberiséget, hanem egy átlagos történet, mely akár lehet a valóság is. Ezt mindenki döntse el maga, hiszen én nem vagyok megmondója létezőnek és valótlannak. Annyi bizonyos, hogy a kapu bezárult, s a faajtó összedőlt. Hangos robajjal estek egymásra a tartópillérek, miközben csilingelve gurultak szét a csavarok, mint egyfajta könnyzápor. Az ódon kilincs mély, tompa puffanással ágyazódott bele a földbe. Az utolsó hang, ami kiszűrődött az a por atomjainak már-már néma szállása a levegőben. Az élet összeomlott, csak ezt még senki sem tudta. Mint mikor az almát belül féreg rágja, de kívülről ép, s egész a termés. Az élők maguk is ilyenek voltak. Izom csonthoz, bőr izomhoz tapadt és ment minden tovább, úgy mint egy nagy gyár megállíthatatlan gépezete. Születés és halál követte egymást, de a kettő között a testen belül, hol a lélek lakik a rothadás férge lakomát tartott. A világ hanyatlott, s a kapu végleg összedőlt. Azonban a csoda csillaga lenézett a földre, mert barátja volt a kapu. Szemében ott ragyogott az ezüstös kilincs és a fogantyún is a csillag képe. Egy fajta vigasz mosoly volt ez, mint mikor két régi társ elválik egymástól hosszú időre, melyet nevezhetünk akár örökre is. Évszak követtett évszakot, és a kilincset ellepte a föld. Magába szívta a termőtalaj, s valami megváltozott. A mosoly még mindig ott csillogott az ezüst darabon. Ez a ragyogás csak egyre nőtt és növekedett. Lassan kidugta fejét a fényre és fa alakot öltött. Eleinte csak egy majd két, három ágat kanyarított magának a törzsből. Küzdelmes életét megkezdte a kilincsből sarjadt fa és úgy pompázott, mint még más semmi soha. A varázslat nem egy nap alatt történt, hanem vérrel és verejtékkel megszenvedett igazság volt. De ezen nedűkön cseperedet fel a kis csemete hatalmas fává. A meghurcolt segítőinek ötleteit úgy szívta magába, mint zongora a kottákat, s a kis növény bölcs lett. Ágai változatos mintákban, stílusokban lengedeztek a szélben. A legmagasabb elérte az eget, hol ismét rámosolyoghatott az ő szerencse csillagára, ki nyújtotta neki ezt a bűbájt. Közös ragyogásuk erősebb volt, mint valaha és valami teljesen új dolog született belőle, melyet szavakkal nem is lehet pontosan leírni, de talán azt mondhatom a remény gyermekei jelentek meg a kis ágak tövében. Nem voltak többek, mint 13 apró csepp, mely lecsurgott a leveleken és gyámoltalanul lepottyantak a földre. Ott állatokká változtak és elindultak bejárni a világot. Tanításaik épp oly nesztelenek voltak, mint a kapu összedőlése. Egy újabb lassú folyamat indult meg, mely során a széthullott deszkák örök nyugalomra leltek és valami új volt készülődőben. Mind ez 13 néma szempárnak volt köszönhető. Én nem tudom, melyek ezek az állatok, de ha belenézel egynek a szemében netán te is rátalálsz a kapu ragyogására, mely lelkük mélyén ott rejtőzik várva, hogy teljes nyíltsággal kitörjön, akárcsak egy sarkig kitárt ajtó.