A hang

Ezt az írásomat egy érdekes youtube-os tevékenység (mert nem tudom minek nevezhetném ezt) ihlette. Elég nagy port kavart netes berkeken belül és számos ember nyomozni kezdett, de a végén az egyikük célt ért. A fura sípoló négyzetekből és téglalapokból álló több, mint 70 ezres videóláncolattal a google teszteli a youtube konvertálórendszerét. Szóval semmi földöntúli dolog, pedig annak is elmehetne. A fura hangokból választottam egy kb fél órásat, amit akár a novella olvasása közben is hallgathattok. Én is így írtam meg. Vigyázat magas, irritáló hangokat is tartalmaz. Hosszú ideig való hallgatása agyzsibbadást, fejfájást, álmosságot és ekg-val meg lehetne nézni, de talán más agyhullámokat is eredményez. Link: webdriver torso

Majdnem lefordultam a gurulós székemről, amikor meghallottam ezt a sípolást. Eleinte egy apró pityegés volt, amely nem zökkentet ki a játékból. A megszokott ritmusban nyomkodtam a billentyűket a kedvenc keresős játékomnál. Azonban úgy öt perc elteltével lejárt a zene, amit elindítottam és meghallottam ezt. A sötét szobámban csak a képernyő világított enyhe kékes fénnyel. A cuccaim szét dobálva hevertek az ágyamon, az íróasztalomon és a földön. Egy vékony sáv vezetett ki az ajtó felé, amely résnyire volt nyitva. A furcsa hang forrása a sötét nappali felől érkezett. Tudtam, hogy a házban másnak nem kellett volna tartózkodnia. A géphez hasonlatos sípolás nem olyan volt, mint egy csengő vagy jelző hang, amely nálunk vagy a szomszédnál volt bekötve. Sőt az éjszaka közepén sem szoktak ilyen zajjal fagyit vagy valami egyéb fagyasztott ételt árulni. A hajamba túrva kilöktem magam alól a széket és a telefonomat felmarkolva elindultam felkeresni a valami forrását. Éreztem, ahogy a tenyerem elkezdett izzadni, mikor kiléptem az ajtómon, de az ajkamba harapva megszorítottam a telefonomat. A sötétben kémlelve semmi furcsát nem vettem észre. Ezért gyorsan kikerestem a lámpa alkalmazásomat, amivel fénnyel árasztottam el a nappalit. A barna kanapé, a tölgy dohányzó asztal, a könyvespolc és a zöld szőnyeg is a megszokott helyen volt. Az éles sípolás nem innen érkezett. A nappalin nesztelenül átsétálva a konyha felé vettem az irányt. Már lábujjaim éppen a csempével érintkeztek volna, mikor mögöttem a vezetékes telefon jellegzetes berregése megütötte a fülemet. Aprót ugrottam ijedtemben és még a szőr is felállt a karomon, de azonnal a kagylóért nyúltam, amely szerencsére a szomszédos komódon várt. – Halló! – szóltam bele kissé rekedtes hangon, mert nyelni is elfelejtettem az utóbbi öt percben. A vonal túlsó végéről ugyan az a magas folyton ismétlődő dallam szólt, mint a konyhából. Szemöldökömet összevonva a másodperc tört része alatt perdültem körbe és futtattam végig a tekintetemet a helységen. Azonban még mindig semmi nem történt körülöttem. A kagylóba ismét bele hallgattam és még mindig az a baljóslatú dal szólt. Remegő kezekkel visszaraktam a telefont a helyére. Éreztem, hogy az ujjbegyeim jégcsap hőmérsékletűek lettek és a telefon már csúszott a kezemben. Az izzadtság a homlokomon is megjelent. Haboztam a konyhába tovább menni, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy fel kéne hívnom valakit. Aztán a fülemet lapogattam. Talán túl sokat játszottam és csak beképzelem ezt. De a hang továbbra is szólt rendületlenül. Üres kezemmel megpaskoltam az arcomat, amely minden bizonnyal sápadt lehetett már és határozottnak tűnő mozdulattal besétáltam a konyhába. Azonnal felkapcsoltam a villanyt, amelytől hunyorognom kellett egy kissé, de nem mertem megengedni magamnak, hogy teljesen becsukjam a szemeimet. A konyha üres volt. Az edények eddigi helyükön sorakoztak. A poharak a polcon elmosva álltak. Az asztalon az ott hagyott kenyér befóliázva hevert. A hűtő alig halhatóan zümmögött a ráaggatott hűtőmágnesekkel együtt. Nincs itt semmi. Mégis mit vártam? Tettem fel a kérdést magamban. És éreztem, hogy a növekvő félelmem alábbhagyott. Aztán a felismerés villámcsapásként járt át. A szólam nem a konyhából, hanem a teraszról érkezett, a teljes sötétségből. Egyik porcikám se kívánkozott ki, de ez a hang elviselhetetlenül hátborzongatóan szólt. Egyszerűen bele mászott az ember elméjébe és fogva tartotta azt. Behálózta az épp gondolatait és egymáshoz szőtte az elképzelhetetlen torz variációk sokaságát. Új képzeteket teremtett és mintha információt akart volna közölni. A hajamba túrtam ismét most már teljes idegességemben. Közben egyik lábamról a másikra toporogtam.  Lássuk, mi lehet ez? Biztos van rá racionális magyarázat. Manapság már annyi minden adhat ki ilyen hangot, küldhet hiba üzenetet… Latolgattam magamban a lehetőségeket, mire a szobámból felcsendült teljesen ugyan az a szólam. Riadtan rohantam a második helyszínre, ahol a gépem váltott teljesen fehérré és játszotta ezt a valamit. Fogcsikorgatva próbáltam leállítani különféle módón. Kilépni a programból, vagy egyszerűen csak kikapcsolni az egész laptopot. Nem reagált semmire. Eléggé dühös lettem, most már tudtam, hogy mi ez. Egy hacker támadás ellenem. Végül eltávolítottam az aksiját és a galád elhallgatott. Ugyan mégis ki akarhatna ártani és szabotálni bármiben is? Nem végeztem titkos munkát egyik nagyobb vállalatnak sem. Programozó sem voltam és igazából nem volt több közöm a 21. század elektronikai eszközeihez, mint bárki másnak. Ebben a pillanatban a nappali tévéje bekapcsolt és fehéren világítva elkezdte leadni a teraszról még mindig érkező zeneszót. A telefonomat ösztönösen megmarkolva a nappaliba trappoltam, ahol egyenesen kirántottam a kábelből a tévét, amely elcsendesedet, de máris felcsendült a zenelejátszó. Mi történik itt? Suhant át az agyamon miközben áramtalanítottam azt is. Már szuszogva siettem a konyhába, ahol a mikró és a hűtő valamilyen érhetetlen okból kifolyólag képessé volt a szám előadására. A fülsiketítő lárma megfájdította a fejemet. Sorban huzigáltam ki a dugvillákat a csatlakozóból. Immár csak az eredeti helyen szólt, a teraszról. Összevont szemöldökkel gyűrtem fel a pulcsim ujját. Már nem féltem, hanem mérges voltam. Ez a valami teljesen elrontotta a békés gép előtt gubbasztó estémet. Felrántottam a teraszajtót és öles léptekkel kitrappoltam a hidegbe. Telefonomat még mindig zseblámpaként használva ellenőriztem végig a környéket. A kerti bútorok árnya mögött a kert növényei hajladoztak az esti gyenge szélben megtévesztően. A sípolások az udvar felől érkeztek. Ismét elbizonytalanodtam, de folytattam az utamat. Elhagytam a teraszt és ezzel a házból kiszűrődő fény hatósugarától is eltávolodtam. Az utca lámpája pedig túl messzi volt, hogy bármit is segíthessen. Már kényszeredetten birizgáltam a hajamat, ahogy haladtam mezítláb a fűben, mert papucsot is elfelejtettem húzni. A hideg, nyirkos talajon lépdelve a nyári konyha kőfala felé terelt a hang. Lélegzet visszafojtva, remegve szuszogtam, de már késő lett volna elfutni, pedig nagyon szerettem volna elmenekülni a földöntúli ritmusos szám elől. Kitágult szemekkel kerültem meg egy fát, mire telefonom abba hagyta a világítást és fehérre váltott pont akkor, amikor a zaj forrásához értem volna. A készülékem ellenem fordulva adta ki magából a rémisztő hangot. Kis kijelzője még árasztott annyi fényt, hogy egy alakot lássak meg lazán a falnak dőlve. Első ránézésre egy barna hajú, magas férfinek tűnt, aki a kezében egy zenedobozt tartott, amiből a rejtélyes sípolás szólt. – Elnézést, de ez magán terület… - kezdtem bele, de mikor felemelte a fejét a homályból a vér is meghűlt bennem. Arca olyan volt, mintha fából készült volna. Szemgolyói tejesen külön álltak és szája szélesre tárva volt kifaragva. Hozzá társultak éles fogak. A test megmozdult. Lassan akadozva, robotszerűen lépdelt. Karjai úgy voltak összeillesztve, mint egy barbie baba másolatnak. Szaggatott mozdulataival maga mellé ejtette a dobozkát, mely oldalára borulva továbbra is űzte szörnyű játékát. Elképedve hördültem fel és hátráltam, mikor megpillantottam vízszintesen, fűrészként elmozduló fogsorát és felém kinyújtott kezét. Néztem azokat a lelketlen műszemeket, amelyek rendületlenül felém közeledtek. S a megigéző dallam csak szólt és messze szállt az éjszakában.

A Remény ragyogása

A Remény ragyogása

Vannak percek, mikor a világ kapuja kinyílik előttünk és átléphetünk a csodába. Azonban, ha sokat bámészkodunk, akkor az ajtó szép lassan bezárul. Faerezete utolsó nyögésként suhant át az éterben, s süket fülekre talált. Legalábbis ez lett volna a megszokott, hiszen annyi ember él a földön és egyik sem érti meg az utolsó hangokat. Azonban ez nem egy mese, ahol jön egy hős és lelkierejével mítoszokba illő kalandokon keresztül menti meg az emberiséget, hanem egy átlagos történet, mely akár lehet a valóság is. Ezt mindenki döntse el maga, hiszen én nem vagyok megmondója létezőnek és valótlannak. Annyi bizonyos, hogy a kapu bezárult, s a faajtó összedőlt. Hangos robajjal estek egymásra a tartópillérek, miközben csilingelve gurultak szét a csavarok, mint egyfajta könnyzápor. Az ódon kilincs mély, tompa puffanással ágyazódott bele a földbe. Az utolsó hang, ami kiszűrődött az a por atomjainak már-már néma szállása a levegőben. Az élet összeomlott, csak ezt még senki sem tudta. Mint mikor az almát belül féreg rágja, de kívülről ép, s egész a termés. Az élők maguk is ilyenek voltak. Izom csonthoz, bőr izomhoz tapadt és ment minden tovább, úgy mint egy nagy gyár megállíthatatlan gépezete. Születés és halál követte egymást, de a kettő között a testen belül, hol a lélek lakik a rothadás férge lakomát tartott. A világ hanyatlott, s a kapu végleg összedőlt. Azonban a csoda csillaga lenézett a földre, mert barátja volt a kapu. Szemében ott ragyogott az ezüstös kilincs és a fogantyún is a csillag képe. Egy fajta vigasz mosoly volt ez, mint mikor két régi társ elválik egymástól hosszú időre, melyet nevezhetünk akár örökre is. Évszak követtett évszakot, és a kilincset ellepte a föld. Magába szívta a termőtalaj, s valami megváltozott. A mosoly még mindig ott csillogott az ezüst darabon. Ez a ragyogás csak egyre nőtt és növekedett. Lassan kidugta fejét a fényre és fa alakot öltött. Eleinte csak egy majd két, három ágat kanyarított magának a törzsből. Küzdelmes életét megkezdte a kilincsből sarjadt fa és úgy pompázott, mint még más semmi soha. A varázslat nem egy nap alatt történt, hanem vérrel és verejtékkel megszenvedett igazság volt. De ezen nedűkön cseperedet fel a kis csemete hatalmas fává. A meghurcolt segítőinek ötleteit úgy szívta magába, mint zongora a kottákat, s a kis növény bölcs lett. Ágai változatos mintákban, stílusokban lengedeztek a szélben. A legmagasabb elérte az eget, hol ismét rámosolyoghatott az ő szerencse csillagára, ki nyújtotta neki ezt a bűbájt. Közös ragyogásuk erősebb volt, mint valaha és valami teljesen új dolog született belőle, melyet szavakkal nem is lehet pontosan leírni, de talán azt mondhatom a remény gyermekei jelentek meg a kis ágak tövében. Nem voltak többek, mint 13 apró csepp, mely lecsurgott a leveleken és gyámoltalanul lepottyantak a földre. Ott állatokká változtak és elindultak bejárni a világot. Tanításaik épp oly nesztelenek voltak, mint a kapu összedőlése. Egy újabb lassú folyamat indult meg, mely során a széthullott deszkák örök nyugalomra leltek és valami új volt készülődőben. Mind ez 13 néma szempárnak volt köszönhető. Én nem tudom, melyek ezek az állatok, de ha belenézel egynek a szemében netán te is rátalálsz a kapu ragyogására, mely lelkük mélyén ott rejtőzik várva, hogy teljes nyíltsággal kitörjön, akárcsak egy sarkig kitárt ajtó.   

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Csendesen sétáltam az utcán, mikor megpillantottam egy férfit. Úgy harmincas éveinek elején járhatott, vagy még éppen annyi sem volt. Egészen apróra összekuporodott úgy hevert ott elhagyottan és teljesen egyedül az omladozó házfalnak dőlve. Fekete öltönye alól felsejlett szintén fekete pólója, melyet elkeseredetten markolászott. Hosszú ujjai görcsösen szorongatták tulajdon ruháját. Lakkcipős lábait tétován csúsztatta maga előtt bele a porba. Apró kavicsok repkedtek az útra, melynek túloldaláról szemléltem a szomorú idegent. Ében fekete haja ziláltan meredt szét pont olyan nemtörődömséggel, mint amilyen arca volt a hozzá tartozó fejnek. A törékeny, már-már nőiesen íves arc egy vonzó férfi vonásait mutatta, aki keservesen sírt. Egy könnycsepp csillogva csorogott le arccsontján átbucskázva, kikerülve hamvas ajkának szélét, végig futva szőrtelen állán, majd lehullott a porba. Csak álltam ott némán és nem tudtam tovább haladni. Tudtam jól, az élet egy társasjáték és, akit látok most visszalépett kettőt vagy kimaradt a körből. Azonban az én utam előre vezetett, de mégsem tudtam lépni. Szemeim egyre inkább a másikra fókuszálódtak. Ő még észre sem vett. Könnyes szemeit törölgette és hevesen a fejét kezdte el csapkodni. Felesleges hibáztatnod magad. Gondoltam és egy tétova lépést tettem felé észrevétlenül, de megtorpantam. A hamvas ajkak megremegtek, majd pár fog beléjük harapott, oly fájdalmasan, hogy elnéztem egy pillanatra. A nap kedvesen mosolygott, egy fecskepár csivitelve repült el. Mellettem az emberek sietősen lépkedtek. Egy kis gyerek kacagva került ki labdáját kergetve. Viszont, az én tekintetem visszatért a férfihez, aki magányosan szenvedett. Kezei immár a földet kaparták. Hosszú ujjai mélyen a földbe szántottak, majd a felszedett földet maga elé dobta. Még az sem érdekelte, hogy egy macskát majdnem eltalált vele. Újabb lépést tettem felé és még egyet. Egyre határozottabbá váltam. Lehet nem előre haladok a játék mezőkön, de egy kitérőt még egy idegen is megér. Lassan átsétáltam az úton, s közben nem vettem le a szemem a férfiról, aki szakadatlanul sírt. Már hallottam halk szipogását és lélegzetének kusza hangjait, ahogy hol hörögve, hol csak szuszogva próbált az éltető levegőhöz jutni. Arcát a tenyerébe temette, így nem láthatta, hogy mellé értem. Óvatosan lehajoltam hozzá. Kinyújtottam felé egyik ujjamat, mely remegett, de azért lassan megérintettem az arcot tartó kézfejet. A bőre hideg és selymes volt. Meglepetten hullottak le arcáról a kezei. Elnyílt ajakkal és hatalmasra vált tekintettel fogadott. Ében fekete szemei csillogtak a könnyektől és olyan mérhetetlen fájdalmat árasztottak, hogy a szívem meghasadt. Némán nyelt egyet és letörölte könnyeit, azonban ezzel csak azt érte el, hogy a földes kezével összekoszolta hófehér arcát. Sebesen előkaptam egy zsebkendőt és gondosan letöröltem róla a földet. Némán tűrte, s közben kutakodóan figyelt engem. Ismét észrevettem szétálló haját, s gyengéden megigazítottam. Írisze még mindig az arcomat tanulmányozta, de már nem sírt. Kinyújtottam felé a kezem, melyet csak hosszasan nézett, majd az övére pillantva leporolta azokat és magától felállt. Viszont elvesztette az egyensúlyát és előre esett volna. Az utolsó pillanatban kaptam el a mellkasánál fogva. Enyhe mosoly futott át az arcán majd felém tartotta a karját jelezve, hogy karoljak belé. Elhagytuk a romos házfalat és elindultunk az úton. Tekintetét még mindig rám függesztette, az első perctől fogva folyamatosan engem nézett. Halvány mosoly játszadozott az ajkain, majd a következő pillanatban felém fordult és megölelt. Teljes testsúlyával rám nehezedve sírt, de nem úgy, mint azelőtt. Hangosan és mindent áthatóan sírt. Kezei a lapockámat érték, ott támaszt találva. Arcát hosszú hajamba fúrta. Éreztem, ahogy a forró levegő kiáramlott az orrából és ahogy könnyei a vállamat áztatták. Most már az én szemeimben is könnyek gyűltek és szorosan magamhoz öleltem az ernyedt testet. Percek telhettek el így, de aztán elengedett és szemében most már derű látszott. – Köszönöm. – suttogta bársonyos hangon és megeresztett egy kedves mosolyt, amit viszonoztam. Gyorsan kitöröltem a szememből a nedvességet, de mire ismét nyitva lettek pilláim a férfi eltűnt. Helyét egy rakás fehér lebegő toll vette át, melyek egy mosolygós arcban értek földet. Az élet lehet, hogy egy társasjáték, de néha az ilyenekért megéri kitérőket tenni, hogy gazdagítsuk az életünket