A Remény ragyogása

A Remény ragyogása

Vannak percek, mikor a világ kapuja kinyílik előttünk és átléphetünk a csodába. Azonban, ha sokat bámészkodunk, akkor az ajtó szép lassan bezárul. Faerezete utolsó nyögésként suhant át az éterben, s süket fülekre talált. Legalábbis ez lett volna a megszokott, hiszen annyi ember él a földön és egyik sem érti meg az utolsó hangokat. Azonban ez nem egy mese, ahol jön egy hős és lelkierejével mítoszokba illő kalandokon keresztül menti meg az emberiséget, hanem egy átlagos történet, mely akár lehet a valóság is. Ezt mindenki döntse el maga, hiszen én nem vagyok megmondója létezőnek és valótlannak. Annyi bizonyos, hogy a kapu bezárult, s a faajtó összedőlt. Hangos robajjal estek egymásra a tartópillérek, miközben csilingelve gurultak szét a csavarok, mint egyfajta könnyzápor. Az ódon kilincs mély, tompa puffanással ágyazódott bele a földbe. Az utolsó hang, ami kiszűrődött az a por atomjainak már-már néma szállása a levegőben. Az élet összeomlott, csak ezt még senki sem tudta. Mint mikor az almát belül féreg rágja, de kívülről ép, s egész a termés. Az élők maguk is ilyenek voltak. Izom csonthoz, bőr izomhoz tapadt és ment minden tovább, úgy mint egy nagy gyár megállíthatatlan gépezete. Születés és halál követte egymást, de a kettő között a testen belül, hol a lélek lakik a rothadás férge lakomát tartott. A világ hanyatlott, s a kapu végleg összedőlt. Azonban a csoda csillaga lenézett a földre, mert barátja volt a kapu. Szemében ott ragyogott az ezüstös kilincs és a fogantyún is a csillag képe. Egy fajta vigasz mosoly volt ez, mint mikor két régi társ elválik egymástól hosszú időre, melyet nevezhetünk akár örökre is. Évszak követtett évszakot, és a kilincset ellepte a föld. Magába szívta a termőtalaj, s valami megváltozott. A mosoly még mindig ott csillogott az ezüst darabon. Ez a ragyogás csak egyre nőtt és növekedett. Lassan kidugta fejét a fényre és fa alakot öltött. Eleinte csak egy majd két, három ágat kanyarított magának a törzsből. Küzdelmes életét megkezdte a kilincsből sarjadt fa és úgy pompázott, mint még más semmi soha. A varázslat nem egy nap alatt történt, hanem vérrel és verejtékkel megszenvedett igazság volt. De ezen nedűkön cseperedet fel a kis csemete hatalmas fává. A meghurcolt segítőinek ötleteit úgy szívta magába, mint zongora a kottákat, s a kis növény bölcs lett. Ágai változatos mintákban, stílusokban lengedeztek a szélben. A legmagasabb elérte az eget, hol ismét rámosolyoghatott az ő szerencse csillagára, ki nyújtotta neki ezt a bűbájt. Közös ragyogásuk erősebb volt, mint valaha és valami teljesen új dolog született belőle, melyet szavakkal nem is lehet pontosan leírni, de talán azt mondhatom a remény gyermekei jelentek meg a kis ágak tövében. Nem voltak többek, mint 13 apró csepp, mely lecsurgott a leveleken és gyámoltalanul lepottyantak a földre. Ott állatokká változtak és elindultak bejárni a világot. Tanításaik épp oly nesztelenek voltak, mint a kapu összedőlése. Egy újabb lassú folyamat indult meg, mely során a széthullott deszkák örök nyugalomra leltek és valami új volt készülődőben. Mind ez 13 néma szempárnak volt köszönhető. Én nem tudom, melyek ezek az állatok, de ha belenézel egynek a szemében netán te is rátalálsz a kapu ragyogására, mely lelkük mélyén ott rejtőzik várva, hogy teljes nyíltsággal kitörjön, akárcsak egy sarkig kitárt ajtó.   

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Az angyalok is lehetnek szomorúak

Csendesen sétáltam az utcán, mikor megpillantottam egy férfit. Úgy harmincas éveinek elején járhatott, vagy még éppen annyi sem volt. Egészen apróra összekuporodott úgy hevert ott elhagyottan és teljesen egyedül az omladozó házfalnak dőlve. Fekete öltönye alól felsejlett szintén fekete pólója, melyet elkeseredetten markolászott. Hosszú ujjai görcsösen szorongatták tulajdon ruháját. Lakkcipős lábait tétován csúsztatta maga előtt bele a porba. Apró kavicsok repkedtek az útra, melynek túloldaláról szemléltem a szomorú idegent. Ében fekete haja ziláltan meredt szét pont olyan nemtörődömséggel, mint amilyen arca volt a hozzá tartozó fejnek. A törékeny, már-már nőiesen íves arc egy vonzó férfi vonásait mutatta, aki keservesen sírt. Egy könnycsepp csillogva csorogott le arccsontján átbucskázva, kikerülve hamvas ajkának szélét, végig futva szőrtelen állán, majd lehullott a porba. Csak álltam ott némán és nem tudtam tovább haladni. Tudtam jól, az élet egy társasjáték és, akit látok most visszalépett kettőt vagy kimaradt a körből. Azonban az én utam előre vezetett, de mégsem tudtam lépni. Szemeim egyre inkább a másikra fókuszálódtak. Ő még észre sem vett. Könnyes szemeit törölgette és hevesen a fejét kezdte el csapkodni. Felesleges hibáztatnod magad. Gondoltam és egy tétova lépést tettem felé észrevétlenül, de megtorpantam. A hamvas ajkak megremegtek, majd pár fog beléjük harapott, oly fájdalmasan, hogy elnéztem egy pillanatra. A nap kedvesen mosolygott, egy fecskepár csivitelve repült el. Mellettem az emberek sietősen lépkedtek. Egy kis gyerek kacagva került ki labdáját kergetve. Viszont, az én tekintetem visszatért a férfihez, aki magányosan szenvedett. Kezei immár a földet kaparták. Hosszú ujjai mélyen a földbe szántottak, majd a felszedett földet maga elé dobta. Még az sem érdekelte, hogy egy macskát majdnem eltalált vele. Újabb lépést tettem felé és még egyet. Egyre határozottabbá váltam. Lehet nem előre haladok a játék mezőkön, de egy kitérőt még egy idegen is megér. Lassan átsétáltam az úton, s közben nem vettem le a szemem a férfiról, aki szakadatlanul sírt. Már hallottam halk szipogását és lélegzetének kusza hangjait, ahogy hol hörögve, hol csak szuszogva próbált az éltető levegőhöz jutni. Arcát a tenyerébe temette, így nem láthatta, hogy mellé értem. Óvatosan lehajoltam hozzá. Kinyújtottam felé egyik ujjamat, mely remegett, de azért lassan megérintettem az arcot tartó kézfejet. A bőre hideg és selymes volt. Meglepetten hullottak le arcáról a kezei. Elnyílt ajakkal és hatalmasra vált tekintettel fogadott. Ében fekete szemei csillogtak a könnyektől és olyan mérhetetlen fájdalmat árasztottak, hogy a szívem meghasadt. Némán nyelt egyet és letörölte könnyeit, azonban ezzel csak azt érte el, hogy a földes kezével összekoszolta hófehér arcát. Sebesen előkaptam egy zsebkendőt és gondosan letöröltem róla a földet. Némán tűrte, s közben kutakodóan figyelt engem. Ismét észrevettem szétálló haját, s gyengéden megigazítottam. Írisze még mindig az arcomat tanulmányozta, de már nem sírt. Kinyújtottam felé a kezem, melyet csak hosszasan nézett, majd az övére pillantva leporolta azokat és magától felállt. Viszont elvesztette az egyensúlyát és előre esett volna. Az utolsó pillanatban kaptam el a mellkasánál fogva. Enyhe mosoly futott át az arcán majd felém tartotta a karját jelezve, hogy karoljak belé. Elhagytuk a romos házfalat és elindultunk az úton. Tekintetét még mindig rám függesztette, az első perctől fogva folyamatosan engem nézett. Halvány mosoly játszadozott az ajkain, majd a következő pillanatban felém fordult és megölelt. Teljes testsúlyával rám nehezedve sírt, de nem úgy, mint azelőtt. Hangosan és mindent áthatóan sírt. Kezei a lapockámat érték, ott támaszt találva. Arcát hosszú hajamba fúrta. Éreztem, ahogy a forró levegő kiáramlott az orrából és ahogy könnyei a vállamat áztatták. Most már az én szemeimben is könnyek gyűltek és szorosan magamhoz öleltem az ernyedt testet. Percek telhettek el így, de aztán elengedett és szemében most már derű látszott. – Köszönöm. – suttogta bársonyos hangon és megeresztett egy kedves mosolyt, amit viszonoztam. Gyorsan kitöröltem a szememből a nedvességet, de mire ismét nyitva lettek pilláim a férfi eltűnt. Helyét egy rakás fehér lebegő toll vette át, melyek egy mosolygós arcban értek földet. Az élet lehet, hogy egy társasjáték, de néha az ilyenekért megéri kitérőket tenni, hogy gazdagítsuk az életünket