Pontosan tudom, hogy milyen rég jártam erre. Egyszer egy ismerősöm azt mondta a legjobb kifogás, hogy nincs kifogás. Azóta elfogadom, hogy vannak helyzetek, mikor már nincs mit mondani és lapozni kell az élet füzetében. Hogy én melyik oldalon kötöttem ki a spirálos sorokat folytatva? A Guszta gesztik friss novellámban olvashatjátok.
Guszta gesztik
Miért van az, hogy mindig akkor bukkannak fel a leggusztább
gesztik, amikor késésben vagyok? Morfondíroztam magamban miközben sebesen
lépdeltem a kis utcában. Közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem
lévő gesztenyefák csodás barna golyóbisait. Tekintetemet karcos cipőm gumi
orráról az égre emeltem. Lóg az eső lába és nekem nem volt esernyőm, ami
megtarthatta volna. Szorosabban fontam magam körül össze a kezemet és jéghideg
ujjcsappjaimat befúrtam a hónom alá. Leláncolt kukák, edzőtermi kutyák és egyéb
kalamajkák mellett haladtam el. Összevont szemöldökkel ráztam a fejemet. Nem
fogok oda érni megint! Ha az intellektualitás és a késésre való hajlamosság
egyenes arányos lenne, akkor én valahol egy bárban kártyáznék Einstein-nel,
mert megrögzött idő pazarló vagyok. Már megint ezek a gesztenyék! Mindig csak
az elmúlásról, a fájdalomról és mindenféle halálról beszélnek a depresszív
látnokok rímekbe szedve, de én nem láttam sehol a 2012 féle maja naptárat. Hmm…
jó, komor, hűvös ősz! Mikor a nyári zsivaj elhal, a külvilág lenyugszik és a
világ bezárul. Önmagába harap a kígyó és lerázza magáról a felesleges
sallangokat, melyet a primitív emberi elme ráaggatott tavasz óta. Most végre
minden letisztul, mint a tömör csontról az oszló hús és kifehérlik a lényeg, a
húsba vájó valóság. A szél fogai módszeresen marják és fejtik le a posványos
hazugságok rétegeit. Itt állok meztelenül! Lábujjaim begörbülnek, hátamon a
szőr feláll, hajam zilált, bőröm sejtjei sikoltozva lúdbőrzenek, de arcom
kisimult, nyugodt. Szemeim élesek és élénkek, kutatják a fák ritkuló lombjait a
dundi sötét felhők rejtekét és egy könyv sorait, melyben varangyot harapnak és
lepkét passzíroznak. Elhaladtam az üveg kastély mellett, mert nekem a babaházra
volt szükségem. Kesernyés illata volt a frissen vágott fűnek, melyet kutya csak
távolról szemlélhetett. Vidámnak tűnő fiatalok heverésztek a parkban. Jó volna
nekem is közéjük telepednem, hogy az előttem hemzsegő lapok szövevényes
szövegeinek szerkezetére szert tehessek. De nem lehetett, elkéstem. Tekintetem
tovasiklott, akárcsak egy dögkeselyűé, aki felesleges tetemet talált. Ott
álltam némán toporogva ráeszmélve emberi mivoltom korlátaira, ahogyan a
gumírozott cipő orral rugdostam egy kavicsot elkeseredetten. Egy fiú henyélt a
zöld szálak között, de fejét fenntartotta. Minek feszül meg valaki csak azért,
hogy pihenjen? A test ilyenkor elernyed, az izmok alap állapotban vannak és az
agy játékra kelhet. De ő úgy tolta el magát a földtől, mintha valaki oda
szegezte volna láthatatlan vaspántokkal és most tehetetlenül vergődött volna
tulajdon szabadságáért néma sikolyok keretében becipzárazott szájjal. Ajkai a
szabadság szót üvöltenék egyre hangosabban, s közben megjelenne azaz aprócska
lényeges kérés: Segítség, elsorvadok! Nem az ősz vagy a fiatalság múlik el
rohamosan és tehetetlenül, hanem a lehetőség. A világ lehet, hogy bezárul, de a
sivár környezet anyagi síkon megmarad és a lázadó szellemi magaslatokra törő
hegymászónak kegyetlenül eltörik a lábát, hogy a fagyos földön növő gazba
taszítsák. De én még járok! Sőt egyenesen futok! Érzem a rám akaszkodó semmit
mondó sallangok súlyát, de itt az ősz, amely mindent eltakarít. Ha ember lenne
ez a felszabadító évszak, akkor ő lenne a gyilkos. Egy csendes, precíz
sorozatgyilkos lenne, aki megfontoltan választaná ki áldozatait és azokkal
hangtalanul, minden nyom nélkül végezne. Nem maradna egy folt se utána, a
nyomozók elé tökéletes, bonyolult textúrát helyezne a felhajtott
perzsaszőnyegen. Igen, mert meg kell ismerni a nihilizmusnak azt a fokát,
amikor már csak a halál van és eldobandóvá válik minden kicsinyes és gyermekded
dolog: emberek, társadalom, nézőpont, megítélés, külsőség, formák, színek,
érzések. S a legvégén marad az egyén, amely pont annyit ér, mint egy áruházi
kirakatbaba. Ez a tiszta gyilkolás és nem más. Azonban az ősz az élet is.
Miután a test elernyed és a rendszer leáll az ősz rágyújtana egy szivarra.
Talán egy olyanra, amit Freud-dal vett. Pár izzó parazsat csepegtetne a hullák
agyára, s az élet megszületne. A csont tompa puffanással érne földet, hogy
aztán társaival egy teljes vázat alkosson. A tudat ujjá születik a maga
briliáns lényeges elemeivel. Csak a szubsztanciát kapja ajándékul a tél. „Nesze
fogd!” Lökné a zavarodott feltámadottat a szivarját eloltva morcosan az ősz,
majd távozna. A barna nagy kabát alatt a rettenetes gyilkos és élet kavalkádja
nem adna instrukciókat a kristály arcú télnek, hogy mi legyen korábbi
áldozataival. Az őt már nem érdekelné, mert csak a tiszta lényeg a fontos. Az
ebből kipattanó sejtszerveződések már egy új szóval jelölt valaminek a végbe
menetele alatt történne. Sóhajtva túrtam bele a hajamba és néztem az órámra.
Körülöttem az emberek szétszéledtek, egyedül voltam. Immár szilárdan álltam a
lábaimon, mert az első sötét foltra nézve a betonon tudtam, hogy kezdődik.
Kacagva tártam szét a karomat és vártam arra a bizonyos tőrre, amely hátha ezen
a szeptemberi napon engem is kiválaszt és a semmibe taszít. Az a legfurcsább,
hogy nem tudni mikor történik. Egyszer kinyitom a szememet és semmi sincs
körülöttem. A világ fizikai valója nem változott, az anyag anyag maradt, s a
szar csak szar. A szemem ép, de agyamban a parázs már ég. Ujjcsappjaimmal
megvilágosodva görnyedek az íróasztalomon körmölve. Előttem az ég sötétlik, de
a takaróm mélyén meleg lakozik. Milyen hatásvadász jelenet! Oly sok költő halt
már meg így, egy hűvös szobában utolsó takarójával begubózva a sorokat még
mindig lázasan róva. Én nem éhezek, legalábbis semmi megfoghatóra nem. Viszont,
csak pár percem van hátra, mert az ősz itt van. A küzdelem újra kezdődik. Már
megint késésben vagyok, de azok a gusztusos gesztenyék...
