Guszta gesztik-novella

Pontosan tudom, hogy milyen rég jártam erre. Egyszer egy ismerősöm azt mondta a legjobb kifogás, hogy nincs kifogás. Azóta elfogadom, hogy vannak helyzetek, mikor már nincs mit mondani és lapozni kell az élet füzetében. Hogy én melyik oldalon kötöttem ki a spirálos sorokat folytatva? A Guszta gesztik friss novellámban olvashatjátok.

Guszta gesztik

Miért van az, hogy mindig akkor bukkannak fel a leggusztább gesztik, amikor késésben vagyok? Morfondíroztam magamban miközben sebesen lépdeltem a kis utcában. Közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a körülöttem lévő gesztenyefák csodás barna golyóbisait. Tekintetemet karcos cipőm gumi orráról az égre emeltem. Lóg az eső lába és nekem nem volt esernyőm, ami megtarthatta volna. Szorosabban fontam magam körül össze a kezemet és jéghideg ujjcsappjaimat befúrtam a hónom alá. Leláncolt kukák, edzőtermi kutyák és egyéb kalamajkák mellett haladtam el. Összevont szemöldökkel ráztam a fejemet. Nem fogok oda érni megint! Ha az intellektualitás és a késésre való hajlamosság egyenes arányos lenne, akkor én valahol egy bárban kártyáznék Einstein-nel, mert megrögzött idő pazarló vagyok. Már megint ezek a gesztenyék! Mindig csak az elmúlásról, a fájdalomról és mindenféle halálról beszélnek a depresszív látnokok rímekbe szedve, de én nem láttam sehol a 2012 féle maja naptárat. Hmm… jó, komor, hűvös ősz! Mikor a nyári zsivaj elhal, a külvilág lenyugszik és a világ bezárul. Önmagába harap a kígyó és lerázza magáról a felesleges sallangokat, melyet a primitív emberi elme ráaggatott tavasz óta. Most végre minden letisztul, mint a tömör csontról az oszló hús és kifehérlik a lényeg, a húsba vájó valóság. A szél fogai módszeresen marják és fejtik le a posványos hazugságok rétegeit. Itt állok meztelenül! Lábujjaim begörbülnek, hátamon a szőr feláll, hajam zilált, bőröm sejtjei sikoltozva lúdbőrzenek, de arcom kisimult, nyugodt. Szemeim élesek és élénkek, kutatják a fák ritkuló lombjait a dundi sötét felhők rejtekét és egy könyv sorait, melyben varangyot harapnak és lepkét passzíroznak. Elhaladtam az üveg kastély mellett, mert nekem a babaházra volt szükségem. Kesernyés illata volt a frissen vágott fűnek, melyet kutya csak távolról szemlélhetett. Vidámnak tűnő fiatalok heverésztek a parkban. Jó volna nekem is közéjük telepednem, hogy az előttem hemzsegő lapok szövevényes szövegeinek szerkezetére szert tehessek. De nem lehetett, elkéstem. Tekintetem tovasiklott, akárcsak egy dögkeselyűé, aki felesleges tetemet talált. Ott álltam némán toporogva ráeszmélve emberi mivoltom korlátaira, ahogyan a gumírozott cipő orral rugdostam egy kavicsot elkeseredetten. Egy fiú henyélt a zöld szálak között, de fejét fenntartotta. Minek feszül meg valaki csak azért, hogy pihenjen? A test ilyenkor elernyed, az izmok alap állapotban vannak és az agy játékra kelhet. De ő úgy tolta el magát a földtől, mintha valaki oda szegezte volna láthatatlan vaspántokkal és most tehetetlenül vergődött volna tulajdon szabadságáért néma sikolyok keretében becipzárazott szájjal. Ajkai a szabadság szót üvöltenék egyre hangosabban, s közben megjelenne azaz aprócska lényeges kérés: Segítség, elsorvadok! Nem az ősz vagy a fiatalság múlik el rohamosan és tehetetlenül, hanem a lehetőség. A világ lehet, hogy bezárul, de a sivár környezet anyagi síkon megmarad és a lázadó szellemi magaslatokra törő hegymászónak kegyetlenül eltörik a lábát, hogy a fagyos földön növő gazba taszítsák. De én még járok! Sőt egyenesen futok! Érzem a rám akaszkodó semmit mondó sallangok súlyát, de itt az ősz, amely mindent eltakarít. Ha ember lenne ez a felszabadító évszak, akkor ő lenne a gyilkos. Egy csendes, precíz sorozatgyilkos lenne, aki megfontoltan választaná ki áldozatait és azokkal hangtalanul, minden nyom nélkül végezne. Nem maradna egy folt se utána, a nyomozók elé tökéletes, bonyolult textúrát helyezne a felhajtott perzsaszőnyegen. Igen, mert meg kell ismerni a nihilizmusnak azt a fokát, amikor már csak a halál van és eldobandóvá válik minden kicsinyes és gyermekded dolog: emberek, társadalom, nézőpont, megítélés, külsőség, formák, színek, érzések. S a legvégén marad az egyén, amely pont annyit ér, mint egy áruházi kirakatbaba. Ez a tiszta gyilkolás és nem más. Azonban az ősz az élet is. Miután a test elernyed és a rendszer leáll az ősz rágyújtana egy szivarra. Talán egy olyanra, amit Freud-dal vett. Pár izzó parazsat csepegtetne a hullák agyára, s az élet megszületne. A csont tompa puffanással érne földet, hogy aztán társaival egy teljes vázat alkosson. A tudat ujjá születik a maga briliáns lényeges elemeivel. Csak a szubsztanciát kapja ajándékul a tél. „Nesze fogd!” Lökné a zavarodott feltámadottat a szivarját eloltva morcosan az ősz, majd távozna. A barna nagy kabát alatt a rettenetes gyilkos és élet kavalkádja nem adna instrukciókat a kristály arcú télnek, hogy mi legyen korábbi áldozataival. Az őt már nem érdekelné, mert csak a tiszta lényeg a fontos. Az ebből kipattanó sejtszerveződések már egy új szóval jelölt valaminek a végbe menetele alatt történne. Sóhajtva túrtam bele a hajamba és néztem az órámra. Körülöttem az emberek szétszéledtek, egyedül voltam. Immár szilárdan álltam a lábaimon, mert az első sötét foltra nézve a betonon tudtam, hogy kezdődik. Kacagva tártam szét a karomat és vártam arra a bizonyos tőrre, amely hátha ezen a szeptemberi napon engem is kiválaszt és a semmibe taszít. Az a legfurcsább, hogy nem tudni mikor történik. Egyszer kinyitom a szememet és semmi sincs körülöttem. A világ fizikai valója nem változott, az anyag anyag maradt, s a szar csak szar. A szemem ép, de agyamban a parázs már ég. Ujjcsappjaimmal megvilágosodva görnyedek az íróasztalomon körmölve. Előttem az ég sötétlik, de a takaróm mélyén meleg lakozik. Milyen hatásvadász jelenet! Oly sok költő halt már meg így, egy hűvös szobában utolsó takarójával begubózva a sorokat még mindig lázasan róva. Én nem éhezek, legalábbis semmi megfoghatóra nem. Viszont, csak pár percem van hátra, mert az ősz itt van. A küzdelem újra kezdődik. Már megint késésben vagyok, de azok a gusztusos gesztenyék...

Újra

Üdvözlök mindenkit ezen a csodás nyári napon! Végre elérkezett az a pillanat, amikor őszi bejelentésemhez híven újra kezdem vagyis folytatom az oldalt. Leporolom szépen a már réginek számító terveimet a bloggal kapcsolatban és ismételten hozok novellákat és írással kapcsolatos cikkeket, gondolatokat. Az ajánlókról sem feledkezek meg. Azonban most egy apróbb újítás is következni fog hamarosan. De erről, majd később mesélek, mert még nem vagyok kész. Az élet egy változatos folyam, amelyben nem tudjuk, hogy merre sodródunk. Vannak pillanatok mikor a nap alatt csillogó habok közt nyargalunk és vannak pillanatok, mikor a mélyben a kemény kavicsokon kúszunk tovább szemben az árral. Egy dolog soha sem változik: Mindig haladni és harcolni kell a jövőnkért a jelenben, hogy a múltunk színes legyen. Azonban ezen újrakezdő gondolatom mellett hoztam nektek egy novellát! Egy kicsit tanmese szerű, mely szintén az életről és úgy mindenről nyújt útmutatást a maga módján. Egy bolondos kis történet, amely egy napsütéses napon született.

Bohóc

Az élet egy furcsa dolog. Annyi féle képen lehet élni, annyi választás, út és ábránd van, amelyet kergethetünk nem kevésbé idiótán, mint az őrültek az őrültek házában a tova szálló lepkét. Innen feltételezhetjük, hogy mindenki bolond a maga módján, csak éppen eszköze nincsen arra, hogy megvalósítsa minden álmát. De mi történik, ha egy olyan világban léteznénk, ahol az emberek szabadon kívánhatnak bármit, s ez azonnal megvalósulhatna egészen addig, míg az mások vagy önmaga kárát nem szolgálja? Érdekes és abszurd feltevés ez, de az ész racionális összefüggéseit átszárnyaló kreativitás és képzelet hátán utazva, túl a fordított szivárványon, ahol bolyhos tehén felhők adják a frissítő tejesőt ott megtalálhatjuk ezt a világot. Többek között itt élt Arnold, vagyis Arno. Egy tizenöt éves életvidám fiú, aki első látásra úgy tűnt a város közepi parkban eszeveszetten üldözi a maga lepkéjét, s közben átesve rajta nagyot bucskázik, majd nevetve ismét a repkedő után kap. Azonban, ha ismét megfigyeljük, jól láthatjuk, hogy semmi baj a fejével, csak mer kívánni. Kíván ő jó reggelt, jó napot, jó időt, jó estét, néha jó éjszakát, s hétvégenként jó hétvégét. – Hmm… de jól jönne most egy hatalmas ünnepi lakoma minden kedvemre valóval! – mondta elnyúlva a zsenge fűben legjobb barátjának, Ferencnek, vagyis Encnek. Alig telt el pár másodperc és máris mellettük egy ételekkel jól megrakott asztal jelent meg két székkel. A két jó barát jóízűen neki állt falatozni. Elsőnek megkóstolták a barnára sült csirke combot, majd a kagylólevest, mely oly pompás volt, mintha egyenesen egy tengerparti étteremből varázsolódott volna oda. Percekig faltak e képen tökéletes nyugalomban, mikor megszólalt Enc. - Arno, te mit tennél, ha azt látnád, hogy valaki sír vagy szomorú? – jött a gondolat kerek tányérfejéből Encnek, aki maga sem lehetett több tizenötnél talán még pár hónappal fiatalabb is volt Arnonál ezért minden egyes fogaskerekekben szűkölködő agyának magvas kérdését neki tette fel. Arno saját szőke göndör fürtjeire nézett, amelyek a homlokát verdesték, ezzel rettenetesen vicces látványt nyújtva szivárványszínű kötött pulcsijában. – Mert ugye azt nem kívánhatod, hogy legyen boldog, mert nem kívánhatunk emberrel kapcsolatos dolgokat. – magyarázta tovább Enc, hátha hamarabb kap választ. – Eh, barátom, te mindig olyan butaságokat tudsz kérdezni! Erre a legegyszerűbb a válasz, felvidítom. – tárta szét a karját nemes egyszerűséggel, majd rózsaszín nyelvével az ajka szélét nyalogatta izgatottan, amint kiszemelt egy csodás csokis pudingot az asztalon. – Értem, értem, de hogyan vidítod fel? Azt kívánom, hogy egy szomorú bohóc jelenjen meg! – akadékoskodott tovább a másik, mire Arno kedvetlenül lökte el az éppen megkezdett édességet és a megjelenő bohócra nézett. – Mi-mi történt? Hogy kerültem ide? – szólalt meg a döbbent bohóc fehér karimás, fodros gallérja fölött. Azonban választ se várva elkezdett keservesen bőgni. Úgy isten igazából itatta az egereket, miközben előrántott egy fehér paplant aprócska zsebéből és hatalmas trombitálás közepette egy széket kívánt. Leült az asztalhoz, s egyre csak sóhajtozott kifestett képe mögött. –Oh, jaj nekem! – kiáltotta és szipogva az asztalra borult. – Na, azért nem kellett volna bele hajaznia abba a fagylaltba… - dörmögte Enc az orra alatt. – Mi a baj bohóc uraság? – kérdezte Arno megrázva annak piros kezeslábasát karjánál. – Hogy mi a baj? Rajtam mindenki csak nevet! Azt mondják féleszű, kelekótya és kacagnak rajtam! Egy rendes előadást nem lehet a cirkuszban végig vinni, mindig csak megy a hahota, pedig múltkor majdnem átsétált rajtam Jumbó, az elefánt. Mekkora szégyen volt, ah! – húzott maga elé egy tál édes süteményt. A két fiú látta, hogy hívott vendégük igen el van keseredve, s az okát is hamar megtudták, de hogy ezt nekik miképpen kéne orvosolni nem sikerült kitalálniuk. – Egy bohócnak nem az a dolga, hogy nevettesse a közönséget? Te miért nem akarod, hogy rajtad kacagjanak? – kérdezte tétován Arno visszatérve a pudingjához, hiszen egy ember ide vagy oda a csemegére vágyó bendőt meg kell tölteni. – Igazad van gyerek! Mindenki pukkadozva terül el könnyet csorgatva a műsoraim alatt. Sikeres bohóc vagyok! – kiáltott felugorva az asztaltól, amitől Enc előtt a kagyló leves maradéka megremegett. Arno tapsolva vigyorgott. – Így kell felvidítani egy szomorú embert, látod? – nézett barátjára, azonban a bohóc ismét az asztalra vetette magát bőgve. – Mi a baj bohóc úr? – kérdezték immár mind ketten egyszerre. – Lámpalázas vagyok, amint meglátom a tömeget teljesen zavarba jövök és butaságokat csinálok! – kiáltotta kétségbe esve ismét a fagyiba dőlve, ami csak hab a tortán volt eleve mázos képén. – De, hát eddig is nevetett mindenki azon, amit csináltál! – hitetlenkedett Enc kidülledő szemekkel. – Hagyd el a lámpaláz félelmeden való félésedet. Csak csináld továbbra is azt, amit eddig! Én hiszek benned. – toldotta meg tanácsát egy együtt érző mondattal bátorítóan mosolyogva. A bohóc eltűnődve emelte fel a fejét, majd így felelt. – Azt hiszem, igazatok van. – Arno most már elismerően veregette saját vállát, de az elvégzett próba újabb fordulattal kecsegtetett. – Oh, jaj hogy én milyen szomorú vagyok mégis! – temette arcát kezeibe a problémás. Enc lerakta evőeszközét. – Most mi lelt bohóc úr? – Csak azon sajnálkozom kedves boldogítóim, hogy én nem tudok tenni értetek semmit sem. – motyogta kezeivel babrálva maga előtt egészen addig, míg véletlenül egy roston sült malacra nem csapott, ami ennek következtében kilőtte a sült almát a szájából és egyenesen lelőtte vele az asztal mellett felállított céltáblának a közepét. A két fiú éles kacagásba kezdett, majd örömkönnyeiktől búcsút intve ismét bajtársukhoz fordultak. – Hagyd el ezt is, ez a mutatvány és ez a jóízű nevetés épp elég nekünk. – intett Arno, mire a bohóc ujjongva pattant fel helyéről és cigánykerekezte körbe az asztalt. Ezt követően pár parádés dolgot művelt, amit az asztalnál ülők rettenetesen élveztek. – Köszönöm kedves pajtások nektek a szép szavakat, de most el kell búcsúznom, hiszen hamarosan fellépésem lesz a cirkuszban. – integetett vidáman egy bukfenc után, de arca ismét elkomorodott. – Ugyan mi olyan bajod lehetne még, amit kívánsággal ne tudnánk megoldani? – kérdezte Arno. A bohóc arca fájdalmassá vált piros szája még jobban lefelé görbült, mint eddig, szemei kedvetlenül bámultak a világba. – De hát én szomorú bohóc vagyok! – kiáltotta a földre borulva, s ezzel eltűnt. A két barát egymásra nézett némán. Sokáig nem szólaltak meg, csak csendben ettek tovább, de végül Arno szóra nyitotta száját. – Na, látod Enc a világ nem a megvalósult kívánságoktól lesz jó vagy éppen rossz, hanem az emberi ostobaságtól és életszemlélettől!        

BUÉK

Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak vagy éppen erre járónak! Tudom, hogy rég írtam már a blogra, de még mindig tartom magamat az ősszel tett kijelentésemhez. Mindenki legyen nyugalommal, mert, ahogy a foci meccseknél szokás mondani, félidőnél járunk. Viszont a karácsony és az új évbe lépés azon fontos események közé tartozik, melyeknek alkalmából úgy gondoltam érdemes hoznom valami ajándékot nektek. Főként, hogy az oldal még így is szépen pörög vagy éppen csak pereg a maga szintjén és ha jól vettem észre hemzseg a nemzetközi látogatottságtól, amit külön köszönök. Nos, az én ajándékom nem igazán karácsonyi hangulatú és mind témáját, mind műfaját tekintve nem tudom besorolni. Amolyan meglepetésnek mondanám és, hogy kinek mi a meglepetés azt önmagának kell felfedeznie. Jó olvasást kívánok hozzá! És ne feledjétek írni bármiről lehet, mert a történet ott hever az utcán! 

A ház

Hideg szél fújt a téli éjszakán, mikor esernyőt ragadva kiléptem az utcára. Azt írták az újságok már napok óta, hogy havazni fog ehelyett, csak a nyomorult eső hullott szüntelen. Ráadásul pont ilyen időben voltam hivatalos egy vacsorára a közeli Barna Lépben. Hogy a neve miért lett ez? Eleinte magam sem tudtam és nem is törődtem vele, csak mikor kényelmesen elpipázgattam az egyik bársony székén jutott a fülembe két asztallal arrébbról, hogy Barna Vili itt hagyta el a lépét egy késeléssel egybe kötött verekedés során. Nos, hogy a helyet miként hívták ezelőtt a feledésbe merült, mert ennek az esetnek is már jó ideje. Akkoriban a Barna Lép egy kis kocsma volt, ahol olcsó szeszt árultak a még csóróbb vándoroknak, művészeknek. Azonban már javult valamit a hely és étteremmé avanzsálódott hála az új tulajdonosnak és bosszankodásukra a törzsvendégeknek, akiknek szűrét nagy finoman kitették. Minden esetre a pár utcával nyugatra található étterem felé vettem az irányt. Lábam alatt csak úgy locsogott a víz, amely éppen a csatorna lefolyón készült új vizekre evezni. Csak reménykedni tudtam, hogy élen vasalt szürke szövetnadrágomon nem esik folt, mert bármennyire is tiltakoztak ellene egy férfi megjelenése épp olyan fontos, mint a nőké. Miközben ezen morfondíroztam sikeresen áthaladtam a Pajzsika utcai kereszteződésen, amely a mi nap egészen forgalmasnak mutatkozott az új élelmiszer bolt megnyílása miatt. Átsuhantam a rég kihalt tölgyfa törzsénél és egy futó pillantást vetettem az eladhatatlannak minősített Moly utca 213-ra is. Azonban meglepődve kellett konstatálnom, hogy a kertes ház magánya nem is volt olyan nagy, mint gondoltam. Ugyanis egyik emeleti szobájának ablakából jóleső meleg fény kukucskált ki. Ezt fölöttébb érdekesnek véltem, így a szemben lévő trafikoshoz siettem. Köztudott, hogy az utca szeme mindig az ilyen bódékban van, ahol az eladónak más dolga sem akadt, mint a környezetét, ezáltal a lakókat vizslatni. Bár általában a lakók ezt nem igen vették jónéven, azonban nekem mégis erre a roppant sok információra volt szükségem. Pontosabban a Moly utca 213. lakóit érintőkre. Ezért egy határozott köhintéssel jeleztem érkezésemet a pultra könyökölve. – Igen, mit óhajt? – kérdezte fáradt tekintettel a férfi, aki kiszolgált. Vettem tőle egy kis dohányt, melyet kabátzsebem belső részébe gyűrtem és a tárgyra tértem. – Nos, mi a helyzet a 213-as új lakóival? Mifélék ezek? – dörzsöltem meg vörös borostás államat eltűnődve a világos ablak felé fordulva. – Hjaj, uram maga az ötödik, aki ezt kérdezi tőlem, azonban nem tudok sokat mondani róluk. Egy hete költöztek be pontosan péntek éjszaka. Alig láttam valamit, pedig majd kiguvad a szemem, de így is csak három alakot véltem felfedezni és egy ládát. Azóta pedig ki se jött senki sem. Még a szomszédokat sem hívták át, pedig tudja uram, hogy mi a szokás itt. Bár az is igaz, hogy vendég se érkezett még hozzájuk, akinek ajtót nyithattak volna. Még az is lehet, hogy külföldiek és ezért nem jönnek ki közénk… - találgatott egyre hevesebben az árus, mire leintettem és az aprót a kezébe szórva a ház felé sétáltam. Úgy véltem a barátaim várhatnak a vacsorával, míg gyors bemutatásomat teszem a családnál, mint jó hazafi vagy jó városlakó az új közösség nevében. Igazítottam egyet fekete kalapomon és a füvesített előkert kavicsos útján a lépcsőhöz sétáltam és megnyomtam a csengőt. Pár percet vártam, de válasz nem érkezett, így erőteljesen kopogtattam, hátha a csengőnek baja esett. Kis vártatva kinyílt nyikordulva a bejárati ajtó. Bentről a rádió hangja szólt, mikor beljebb léptem. Ösztönösen megváltam kalapomtól és szabadkozva bemutatkoztam. Azonban, mikor körbe néztem a kedves tojáshéj színű szobában nem találtam egy árva lelket sem. Csodálkozva meresztgettem a szememet, hátha feltűnik a nappaliban egy családtag, de nem így történt. Hangosabban megismételtem a köszönésemet és a választ vártam, mely nem érkezett meg. Egy ponton úgy véltem ideje feladnom ismerkedési szándékaimat és a vacsora után néznem, azonban valami megfoghatatlan erő késztetett arra, hogy szembe szálljak az etikett és a magántulajdon törvényével. Lassan tettem egy lépést a ház belseje felé, majd még egyet. Akaratlanul is lazítottam a torkomat immár fojtogató csokornyakkendőn, pedig milyen sokat bíbelődtem a tükör előtt, hogy a legmegfelelőbb szögben álljon. Az emeletről ekkor ajtó csapódás hallatszott és léptek tompa zaja. Gondolataimat átvette teljesen az esztelen kíváncsiság, így már bátrabban mertem a lépcső felé somfordálni. Kezemben még mindig ott szorongattam a csurom vizes esernyőt, bár egyáltalán nem vallt jó modorra, hogy ennyire összepiszkítsak egy idegen otthonában. Azonban mit sem törődtem ezzel és határozott léptekkel haladtam a lépcső fokain egyre feljebb, míg a mahagóni korlát végére nem értem és az emelet hosszú tapétázott folyosója nem tárult elém. Négy szoba volt fehérre mázolt ajtókkal, azonban csak egyből szűrődött ki fény a padlónál lévő résen keresztül. Megvakartam ismét borostás államat és halkan ciccegve a fejemet ráztam, azonban mégis az ominózus ajtóhoz merészkedtem. Fülemet az erezett fához tapasztottam, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Egy aprócska kattanás ütötte meg dobhártyáimat, amely a szobán belül egy zár ki vagy éppen bezáródását jelezte. A fejemet vakarva gondolkoztam, de végül bekopogtattam az ajtón, hiszen csak egy új lakóról volt szó. Másodpercek után sem történt semmi, így nagy levegőt vettem és ernyőmet védekezőn magam elé tartva egyfajta harci nyársként benyitottam a szobába. Szemem vadul itta a látványt és megpróbált minden apró kis fotont begyűjteni a részletesebb kép érdekében. Egy átlagos szoba volt, melynek halványzöld tapétái megfelelően illettek a tölgyfa bútorokhoz. A helységben valóban égett a lámpa viszont egy szem embert sem tudtam felfedezni. Csupán csak egy macska legyezte ingerülten a farkát és pillantgatott rám álmos szemekkel. Ernyőmet megnyugodva leeresztettem és a levegőt kifújva fordultam körbe immár a szobába lépve. A macska fújtatva ugrott fel, majd elsétált előlem egyenesen egy ládához. A tarka szőrű állat nyávogva hozzádörgölődzött a vas dekorációhoz aztán elfutott, le a földszintre. Eszembe jutott a trafikos leírása, ahogyan a három ember ezt a ládát cipelve érkezett. Úgy gondoltam a vacsora még várhat pár percet, ha egyáltalán a barátaim még hajlandóak a Barna Lépben várakozni rám. Elhatároztam kinyitom a ládát és meglesem, hogy az új jövevények miféle dolgokat is hoztak magukkal. Ezáltal alaposabban is szemügyre vettem a tároló eszközt, amely a maga nemes egyszerűségével kápráztatta el a szemlélőjét. Nem volt rajta semmiféle zár, csupán a tetejét ráhajtották. Óvatosan leguggoltam és felhajtottam a ládát. Azonban a következő pillanatban hanyatt estem, mert egy rakás nyúl ugrált kifelé egyenesen a nyakamba. Lihegve hőköltem hátrébb, hogy megvárjam a rossz tréfa végét, azonban a láda aljából újabb és újabb fehér nyulak ugrottak elő egyenesen a semmiből és szép lassan ellepték a szobát. A Moly utca 213. ablaka többé már nem világított.