Üdvözlök mindenkit ezen a csodás nyári napon! Végre elérkezett az a pillanat, amikor őszi bejelentésemhez híven újra kezdem vagyis folytatom az oldalt. Leporolom szépen a már réginek számító terveimet a bloggal kapcsolatban és ismételten hozok novellákat és írással kapcsolatos cikkeket, gondolatokat. Az ajánlókról sem feledkezek meg. Azonban most egy apróbb újítás is következni fog hamarosan. De erről, majd később mesélek, mert még nem vagyok kész. Az élet egy változatos folyam, amelyben nem tudjuk, hogy merre sodródunk. Vannak pillanatok mikor a nap alatt csillogó habok közt nyargalunk és vannak pillanatok, mikor a mélyben a kemény kavicsokon kúszunk tovább szemben az árral. Egy dolog soha sem változik: Mindig haladni és harcolni kell a jövőnkért a jelenben, hogy a múltunk színes legyen. Azonban ezen újrakezdő gondolatom mellett hoztam nektek egy novellát! Egy kicsit tanmese szerű, mely szintén az életről és úgy mindenről nyújt útmutatást a maga módján. Egy bolondos kis történet, amely egy napsütéses napon született.
Bohóc
Az élet egy furcsa dolog. Annyi féle
képen lehet élni, annyi választás, út és ábránd van, amelyet kergethetünk nem
kevésbé idiótán, mint az őrültek az őrültek házában a tova szálló lepkét. Innen
feltételezhetjük, hogy mindenki bolond a maga módján, csak éppen eszköze
nincsen arra, hogy megvalósítsa minden álmát. De mi történik, ha egy olyan világban
léteznénk, ahol az emberek szabadon kívánhatnak bármit, s ez azonnal
megvalósulhatna egészen addig, míg az mások vagy önmaga kárát nem szolgálja?
Érdekes és abszurd feltevés ez, de az ész racionális összefüggéseit átszárnyaló
kreativitás és képzelet hátán utazva, túl a fordított szivárványon, ahol
bolyhos tehén felhők adják a frissítő tejesőt ott megtalálhatjuk ezt a világot.
Többek között itt élt Arnold, vagyis Arno. Egy tizenöt éves életvidám fiú, aki
első látásra úgy tűnt a város közepi parkban eszeveszetten üldözi a maga
lepkéjét, s közben átesve rajta nagyot bucskázik, majd nevetve ismét a repkedő
után kap. Azonban, ha ismét megfigyeljük, jól láthatjuk, hogy semmi baj a
fejével, csak mer kívánni. Kíván ő jó reggelt, jó napot, jó időt, jó estét, néha
jó éjszakát, s hétvégenként jó hétvégét. – Hmm… de jól jönne most egy hatalmas
ünnepi lakoma minden kedvemre valóval! – mondta elnyúlva a zsenge fűben legjobb
barátjának, Ferencnek, vagyis Encnek. Alig telt el pár másodperc és máris
mellettük egy ételekkel jól megrakott asztal jelent meg két székkel. A két jó
barát jóízűen neki állt falatozni. Elsőnek megkóstolták a barnára sült csirke
combot, majd a kagylólevest, mely oly pompás volt, mintha egyenesen egy
tengerparti étteremből varázsolódott volna oda. Percekig faltak e képen
tökéletes nyugalomban, mikor megszólalt Enc. - Arno, te mit tennél, ha azt
látnád, hogy valaki sír vagy szomorú? – jött a gondolat kerek tányérfejéből
Encnek, aki maga sem lehetett több tizenötnél talán még pár hónappal fiatalabb
is volt Arnonál ezért minden egyes fogaskerekekben szűkölködő agyának magvas
kérdését neki tette fel. Arno saját szőke göndör fürtjeire nézett, amelyek a
homlokát verdesték, ezzel rettenetesen vicces látványt nyújtva szivárványszínű
kötött pulcsijában. – Mert ugye azt nem kívánhatod, hogy legyen boldog, mert
nem kívánhatunk emberrel kapcsolatos dolgokat. – magyarázta tovább Enc, hátha
hamarabb kap választ. – Eh, barátom, te mindig olyan butaságokat tudsz
kérdezni! Erre a legegyszerűbb a válasz, felvidítom. – tárta szét a karját
nemes egyszerűséggel, majd rózsaszín nyelvével az ajka szélét nyalogatta
izgatottan, amint kiszemelt egy csodás csokis pudingot az asztalon. – Értem,
értem, de hogyan vidítod fel? Azt kívánom, hogy egy szomorú bohóc jelenjen meg!
– akadékoskodott tovább a másik, mire Arno kedvetlenül lökte el az éppen
megkezdett édességet és a megjelenő bohócra nézett. – Mi-mi történt? Hogy
kerültem ide? – szólalt meg a döbbent bohóc fehér karimás, fodros gallérja
fölött. Azonban választ se várva elkezdett keservesen bőgni. Úgy isten igazából
itatta az egereket, miközben előrántott egy fehér paplant aprócska zsebéből és
hatalmas trombitálás közepette egy széket kívánt. Leült az asztalhoz, s egyre
csak sóhajtozott kifestett képe mögött. –Oh, jaj nekem! – kiáltotta és szipogva
az asztalra borult. – Na, azért nem kellett volna bele hajaznia abba a
fagylaltba… - dörmögte Enc az orra alatt. – Mi a baj bohóc uraság? – kérdezte
Arno megrázva annak piros kezeslábasát karjánál. – Hogy mi a baj? Rajtam
mindenki csak nevet! Azt mondják féleszű, kelekótya és kacagnak rajtam! Egy
rendes előadást nem lehet a cirkuszban végig vinni, mindig csak megy a hahota,
pedig múltkor majdnem átsétált rajtam Jumbó, az elefánt. Mekkora szégyen volt,
ah! – húzott maga elé egy tál édes süteményt. A két fiú látta, hogy hívott
vendégük igen el van keseredve, s az okát is hamar megtudták, de hogy ezt nekik
miképpen kéne orvosolni nem sikerült kitalálniuk. – Egy bohócnak nem az a
dolga, hogy nevettesse a közönséget? Te miért nem akarod, hogy rajtad
kacagjanak? – kérdezte tétován Arno visszatérve a pudingjához, hiszen egy ember
ide vagy oda a csemegére vágyó bendőt meg kell tölteni. – Igazad van gyerek!
Mindenki pukkadozva terül el könnyet csorgatva a műsoraim alatt. Sikeres bohóc
vagyok! – kiáltott felugorva az asztaltól, amitől Enc előtt a kagyló leves
maradéka megremegett. Arno tapsolva vigyorgott. – Így kell felvidítani egy
szomorú embert, látod? – nézett barátjára, azonban a bohóc ismét az asztalra
vetette magát bőgve. – Mi a baj bohóc úr? – kérdezték immár mind ketten
egyszerre. – Lámpalázas vagyok, amint meglátom a tömeget teljesen zavarba jövök
és butaságokat csinálok! – kiáltotta kétségbe esve ismét a fagyiba dőlve, ami
csak hab a tortán volt eleve mázos képén. – De, hát eddig is nevetett mindenki
azon, amit csináltál! – hitetlenkedett Enc kidülledő szemekkel. – Hagyd el a
lámpaláz félelmeden való félésedet. Csak csináld továbbra is azt, amit eddig!
Én hiszek benned. – toldotta meg tanácsát egy együtt érző mondattal bátorítóan
mosolyogva. A bohóc eltűnődve emelte fel a fejét, majd így felelt. – Azt
hiszem, igazatok van. – Arno most már elismerően veregette saját vállát, de az
elvégzett próba újabb fordulattal kecsegtetett. – Oh, jaj hogy én milyen
szomorú vagyok mégis! – temette arcát kezeibe a problémás. Enc lerakta
evőeszközét. – Most mi lelt bohóc úr? – Csak azon sajnálkozom kedves
boldogítóim, hogy én nem tudok tenni értetek semmit sem. – motyogta kezeivel
babrálva maga előtt egészen addig, míg véletlenül egy roston sült malacra nem csapott,
ami ennek következtében kilőtte a sült almát a szájából és egyenesen lelőtte
vele az asztal mellett felállított céltáblának a közepét. A két fiú éles
kacagásba kezdett, majd örömkönnyeiktől búcsút intve ismét bajtársukhoz
fordultak. – Hagyd el ezt is, ez a mutatvány és ez a jóízű nevetés épp elég
nekünk. – intett Arno, mire a bohóc ujjongva pattant fel helyéről és
cigánykerekezte körbe az asztalt. Ezt követően pár parádés dolgot művelt, amit
az asztalnál ülők rettenetesen élveztek. – Köszönöm kedves pajtások nektek a
szép szavakat, de most el kell búcsúznom, hiszen hamarosan fellépésem lesz a
cirkuszban. – integetett vidáman egy bukfenc után, de arca ismét elkomorodott.
– Ugyan mi olyan bajod lehetne még, amit kívánsággal ne tudnánk megoldani? – kérdezte
Arno. A bohóc arca fájdalmassá vált piros szája még jobban lefelé görbült, mint
eddig, szemei kedvetlenül bámultak a világba. – De hát én szomorú bohóc vagyok!
– kiáltotta a földre borulva, s ezzel eltűnt. A két barát egymásra nézett
némán. Sokáig nem szólaltak meg, csak csendben ettek tovább, de végül Arno
szóra nyitotta száját. – Na, látod Enc a világ nem a megvalósult kívánságoktól
lesz jó vagy éppen rossz, hanem az emberi ostobaságtól és életszemlélettől!
