Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak vagy éppen erre járónak! Tudom, hogy rég írtam már a blogra, de még mindig tartom magamat az ősszel tett kijelentésemhez. Mindenki legyen nyugalommal, mert, ahogy a foci meccseknél szokás mondani, félidőnél járunk. Viszont a karácsony és az új évbe lépés azon fontos események közé tartozik, melyeknek alkalmából úgy gondoltam érdemes hoznom valami ajándékot nektek. Főként, hogy az oldal még így is szépen pörög vagy éppen csak pereg a maga szintjén és ha jól vettem észre hemzseg a nemzetközi látogatottságtól, amit külön köszönök. Nos, az én ajándékom nem igazán karácsonyi hangulatú és mind témáját, mind műfaját tekintve nem tudom besorolni. Amolyan meglepetésnek mondanám és, hogy kinek mi a meglepetés azt önmagának kell felfedeznie. Jó olvasást kívánok hozzá! És ne feledjétek írni bármiről lehet, mert a történet ott hever az utcán!
A ház
Hideg szél fújt a téli éjszakán, mikor
esernyőt ragadva kiléptem az utcára. Azt írták az újságok már napok óta, hogy
havazni fog ehelyett, csak a nyomorult eső hullott szüntelen. Ráadásul pont
ilyen időben voltam hivatalos egy vacsorára a közeli Barna Lépben. Hogy a neve
miért lett ez? Eleinte magam sem tudtam és nem is törődtem vele, csak mikor
kényelmesen elpipázgattam az egyik bársony székén jutott a fülembe két
asztallal arrébbról, hogy Barna Vili itt hagyta el a lépét egy késeléssel egybe
kötött verekedés során. Nos, hogy a helyet miként hívták ezelőtt a feledésbe
merült, mert ennek az esetnek is már jó ideje. Akkoriban a Barna Lép egy kis
kocsma volt, ahol olcsó szeszt árultak a még csóróbb vándoroknak, művészeknek.
Azonban már javult valamit a hely és étteremmé avanzsálódott hála az új
tulajdonosnak és bosszankodásukra a törzsvendégeknek, akiknek szűrét nagy
finoman kitették. Minden esetre a pár utcával nyugatra található étterem felé vettem
az irányt. Lábam alatt csak úgy locsogott a víz, amely éppen a csatorna
lefolyón készült új vizekre evezni. Csak reménykedni tudtam, hogy élen vasalt
szürke szövetnadrágomon nem esik folt, mert bármennyire is tiltakoztak ellene
egy férfi megjelenése épp olyan fontos, mint a nőké. Miközben ezen
morfondíroztam sikeresen áthaladtam a Pajzsika utcai kereszteződésen, amely a
mi nap egészen forgalmasnak mutatkozott az új élelmiszer bolt megnyílása miatt.
Átsuhantam a rég kihalt tölgyfa törzsénél és egy futó pillantást vetettem az eladhatatlannak
minősített Moly utca 213-ra is. Azonban meglepődve kellett konstatálnom, hogy a
kertes ház magánya nem is volt olyan nagy, mint gondoltam. Ugyanis egyik
emeleti szobájának ablakából jóleső meleg fény kukucskált ki. Ezt fölöttébb
érdekesnek véltem, így a szemben lévő trafikoshoz siettem. Köztudott, hogy az
utca szeme mindig az ilyen bódékban van, ahol az eladónak más dolga sem akadt,
mint a környezetét, ezáltal a lakókat vizslatni. Bár általában a lakók ezt nem
igen vették jónéven, azonban nekem mégis erre a roppant sok információra volt
szükségem. Pontosabban a Moly utca 213. lakóit érintőkre. Ezért egy határozott
köhintéssel jeleztem érkezésemet a pultra könyökölve. – Igen, mit óhajt? –
kérdezte fáradt tekintettel a férfi, aki kiszolgált. Vettem tőle egy kis
dohányt, melyet kabátzsebem belső részébe gyűrtem és a tárgyra tértem. – Nos,
mi a helyzet a 213-as új lakóival? Mifélék ezek? – dörzsöltem meg vörös
borostás államat eltűnődve a világos ablak felé fordulva. – Hjaj, uram maga az
ötödik, aki ezt kérdezi tőlem, azonban nem tudok sokat mondani róluk. Egy hete
költöztek be pontosan péntek éjszaka. Alig láttam valamit, pedig majd kiguvad a
szemem, de így is csak három alakot véltem felfedezni és egy ládát. Azóta pedig
ki se jött senki sem. Még a szomszédokat sem hívták át, pedig tudja uram, hogy
mi a szokás itt. Bár az is igaz, hogy vendég se érkezett még hozzájuk, akinek
ajtót nyithattak volna. Még az is lehet, hogy külföldiek és ezért nem jönnek ki
közénk… - találgatott egyre hevesebben az árus, mire leintettem és az aprót a
kezébe szórva a ház felé sétáltam. Úgy véltem a barátaim várhatnak a
vacsorával, míg gyors bemutatásomat teszem a családnál, mint jó hazafi vagy jó
városlakó az új közösség nevében. Igazítottam egyet fekete kalapomon és a
füvesített előkert kavicsos útján a lépcsőhöz sétáltam és megnyomtam a csengőt.
Pár percet vártam, de válasz nem érkezett, így erőteljesen kopogtattam, hátha a
csengőnek baja esett. Kis vártatva kinyílt nyikordulva a bejárati ajtó. Bentről
a rádió hangja szólt, mikor beljebb léptem. Ösztönösen megváltam kalapomtól és
szabadkozva bemutatkoztam. Azonban, mikor körbe néztem a kedves tojáshéj színű
szobában nem találtam egy árva lelket sem. Csodálkozva meresztgettem a
szememet, hátha feltűnik a nappaliban egy családtag, de nem így történt.
Hangosabban megismételtem a köszönésemet és a választ vártam, mely nem érkezett
meg. Egy ponton úgy véltem ideje feladnom ismerkedési szándékaimat és a vacsora
után néznem, azonban valami megfoghatatlan erő késztetett arra, hogy szembe
szálljak az etikett és a magántulajdon törvényével. Lassan tettem egy lépést a
ház belseje felé, majd még egyet. Akaratlanul is lazítottam a torkomat immár
fojtogató csokornyakkendőn, pedig milyen sokat bíbelődtem a tükör előtt, hogy a
legmegfelelőbb szögben álljon. Az emeletről ekkor ajtó csapódás hallatszott és
léptek tompa zaja. Gondolataimat átvette teljesen az esztelen kíváncsiság, így már
bátrabban mertem a lépcső felé somfordálni. Kezemben még mindig ott
szorongattam a csurom vizes esernyőt, bár egyáltalán nem vallt jó modorra, hogy
ennyire összepiszkítsak egy idegen otthonában. Azonban mit sem törődtem ezzel
és határozott léptekkel haladtam a lépcső fokain egyre feljebb, míg a mahagóni
korlát végére nem értem és az emelet hosszú tapétázott folyosója nem tárult
elém. Négy szoba volt fehérre mázolt ajtókkal, azonban csak egyből szűrődött ki
fény a padlónál lévő résen keresztül. Megvakartam ismét borostás államat és
halkan ciccegve a fejemet ráztam, azonban mégis az ominózus ajtóhoz
merészkedtem. Fülemet az erezett fához tapasztottam, majd lélegzetvisszafojtva
vártam. Egy aprócska kattanás ütötte meg dobhártyáimat, amely a szobán belül
egy zár ki vagy éppen bezáródását jelezte. A fejemet vakarva gondolkoztam, de
végül bekopogtattam az ajtón, hiszen csak egy új lakóról volt szó. Másodpercek
után sem történt semmi, így nagy levegőt vettem és ernyőmet védekezőn magam elé
tartva egyfajta harci nyársként benyitottam a szobába. Szemem vadul itta a
látványt és megpróbált minden apró kis fotont begyűjteni a részletesebb kép
érdekében. Egy átlagos szoba volt, melynek halványzöld tapétái megfelelően
illettek a tölgyfa bútorokhoz. A helységben valóban égett a lámpa viszont egy
szem embert sem tudtam felfedezni. Csupán csak egy macska legyezte ingerülten a
farkát és pillantgatott rám álmos szemekkel. Ernyőmet megnyugodva leeresztettem
és a levegőt kifújva fordultam körbe immár a szobába lépve. A macska fújtatva
ugrott fel, majd elsétált előlem egyenesen egy ládához. A tarka szőrű állat
nyávogva hozzádörgölődzött a vas dekorációhoz aztán elfutott, le a földszintre.
Eszembe jutott a trafikos leírása, ahogyan a három ember ezt a ládát cipelve
érkezett. Úgy gondoltam a vacsora még várhat pár percet, ha egyáltalán a
barátaim még hajlandóak a Barna Lépben várakozni rám. Elhatároztam kinyitom a
ládát és meglesem, hogy az új jövevények miféle dolgokat is hoztak magukkal.
Ezáltal alaposabban is szemügyre vettem a tároló eszközt, amely a maga nemes
egyszerűségével kápráztatta el a szemlélőjét. Nem volt rajta semmiféle zár,
csupán a tetejét ráhajtották. Óvatosan leguggoltam és felhajtottam a ládát.
Azonban a következő pillanatban hanyatt estem, mert egy rakás nyúl ugrált
kifelé egyenesen a nyakamba. Lihegve hőköltem hátrébb, hogy megvárjam a rossz
tréfa végét, azonban a láda aljából újabb és újabb fehér nyulak ugrottak elő
egyenesen a semmiből és szép lassan ellepték a szobát. A Moly utca 213. ablaka
többé már nem világított.
